Fodor Andrásnak

„S ha már semmit se mondok,
utódaim tán megszólítanak”
(Fodor András: Az ifjúsághoz)

A versed olvasom.
Élet minden szó. Szí-
vem, értelmem nyitott
e mély szavakra.
A vers után üres két oldal.  –

Igaz költő, hozzád nőtt az érett szeretet,
mint agyhoz a lélek.
Elképzelem, moccan a mutatóujj:
e posztmodern korban szeretni szégyen!
Olyan korban görbült a szád,
mely ellopott ezernyi szót.
Olyan korban görbül a szám,
amelyben nem ajánlatos,
mert furcsán fürkésznek
a fák, a folyók,
a parkok és a felhők.
A mosolyom, mint széjjeldúlt szoba.

E korban, mint eldobott csikk,
a hit és a remény,
vagy mint víz tükrén nedves arc.
E korban Narkisszosz is
rájönne, mint a bűn, oly ronda,
és Orpheusz lantja
csak törött fadarab.
E korban a Parnasszusra nem
a költők mennek, hanem a turisták,
s az ifjúság a mámor és a kétségbeesés
bójái közt evez.
E kor, mint Balaton-vízzel teli tüdő.

Te is féltél, ne tagadd,
hisz ember voltál; hisz éltél.
Szorongásod oldotta a somogyi,
kaposmérői táj,
mindig, mikor e színlelt lét rettent-
hetetlenül fájt.
Kérlek, ne tagadd,
és szívemet átjárja majd a nyugalom:
„találtam valakit, egy embert.
Örökre hozzátartozom.”

Belőled nekem megmarad  
a rengeteg, ritmusba szedett
sorokba rejtett üzenet,
például ez:
„Hordozom mások sorsát. (…)
Teszem a dolgomat.”
A népnek példa életed,
s irigylik a költők halálod,
mert körüllengi a titok,
mint József Attila vasútsínjét.

Bennem reményed és hited,
miként kamaszkorodban a magokat
a parasztok a földbe, hintsd szét:
átverhető a relatív idő,
maradandó lesz megannyi sorunk. –

2010






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-08-18 19:22:08
Utolsó módosítás ideje: 2013-08-18 19:22:08