Ha egyszer kiolvadnánk

kályhák sétálnak a fagyott út mentén és szénért könyörögnek
ígérik ha kapnak elűzik örökre a telet de mit is érnénk vele
ha kiolvadnának a halottak s megtelne az ébredő világ szagukkal
jégcsapból épült börtöneikből kiszabadulnának az alvajárók
és szétszórnák a földeken az álom liszt-szemcséit
merthát
micsoda malmok dolgoznak a nyugtalan emberekben - kacagó szelek
fekszenek a lapátokban - odabenn egy ifjú malomőr sír szakadt zsákon
ülve - bezúzta talán halott felesége menyasszonyi fátylát
hogy tiszta havat készítsen belőle
hiába az élet tűzlépcsőin mindig nagy a tumultus s már alig
ismerjük meg azokat az embereket akikkel soha nem találkoztunk
a holnapok úgy telnek el hogy meg sem éljük őket
egyedül a ma örök - rácsai sosem olvadnak
a csillagok csizmái elkopnak az egyhelyben járástól - a kísértetek fátyolnak nézik
az egyszerű függönyöket s eljegyeztetik magukat egy szoba melegével
valahol kigyulladt malom olvasztja nyakunkba a felhőket
s köré gyűlnek most a kályhák hátha végre felmelegednek ők is
mi ugyanis sosem fogunk nekik szenet adni
félünk
ha kiolvadnánk megéreznénk a saját hullaszagunkat





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-03-27 13:00:18
Utolsó módosítás ideje: 2013-03-27 13:00:18