Egyetlen hiányom


Akár hogy akartam, nem sikerülhetett,
elképzeléseim szélfútta fellegek,
szerte foszlanak, mint jött-ment gondolatok,
akarok én lenni, és mégsem én vagyok.
Lassan önállósul napfogyatkozásom,
kevesebb a fény, és több a kétes álom,
több a gondolatnak hitt ötletek tára,
értéktelenebbnek magasabb az ára,
azt hiszem, alkotok, mégsem új születik,
megfizetek érte, ám ilyenre telik.
Immár négy hónapos, lassan mozdul a tél,
patópál urasan, ráérősen ítél,
tennivalóit is jól meghányja-veti,
a magyar urakkal együtt megteheti.
Késik a tavasz, és késni fog a nyár is?
Nehogy júliusban jöjjön a majális,
Az én lustaságom hozzá illeszthető
a halogatáshoz, magas a hegytető,
amit életemben soha meg nem másztam,
a serényebbeket idelent megvártam.
Ez a ráérősség tragikus is lehet,
máris elvesztettem maradék hitemet,
hiába gondolom, sok feladat várhat
még, amíg ideérhet a bűnbocsánat.
Csak az a szerencsém, végtelen az isten,
egyetlen hiányom, és egyetlen kincsem.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-03-19 05:49:47
Utolsó módosítás ideje: 2013-03-19 05:54:13