Sirodalom

Írásaimban elvesztem, és azt hittem, hogy élek.
Téged láttalak mezítelen, mikor két félhús
az egészet alkotja, és úgy hívja – szerelem –,
de aztán fél marad; esetleg rájuk csodálkozik
egy gyermek, aki egyszerre kapná mindkettőt.
Ugyanígy kapkodunk – te az ezotériába, én meg
abba, hogy lelkem nincsen; megfogódzom mit
definiálhatok a kérész-élet helyett: abban, mi van.
Valamikor rokonaim voltak, mindegy, miféle
század szülöttei, fontosabb volt a testvériség –
ma már szégyellem isten helyében, hogy egyedül
sem vagyok, pusztán hívó szavaim nincsenek,
marad az oroszlánüvöltés a pusztában, fordítás
egyik szent nyelvről a másikra, szótárazás, hogy
is van, amit úgy hívnak: magány. Nem a szomorú,
hanem a valós, a teremtő, nem ön-váll-veregetős
istentelen nagy magány, ami minden írás hátul-
ütője, ami több mint a tett, mert elfogadás.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-06-23 00:03:36
Utolsó módosítás ideje: 2012-06-23 00:03:36