A Két malomtól a Szent Annáig


1986-ról nyolcvanhétre virradóra
dagonyáztam a nihilben.
Beköszöntött elsô zacckorszakom.
Hajnalban keltem. (Azóta csak
borgôzös hazautakból ismerôs ez a napszak.)
Ovális tisztást vágtam a tenyeremmel
a tükröt borító páratakaróba.
Bibliai átkok hagyták el az ajkamat,
míg leápoltam vadonatúj pattanásaim,
és nem borotválkoztam csakazértse.
Az Országzászló lépcsôi elôtt
zakóztam egyet a Bem téri tükörjégen.
Isaura telén negyven centis hó hullott.
(Az ózonlyuk vagy mi a fene bekavart azóta.)
A Honvédlaktanyánál fölkaptam a villamosra,
amelynek homlokán ott díszelgett
a hívságos szám, az 1-es.
(Az egyetlen, hírmondónak maradt
vonal. Harminc éve hetet tartottak számon.)
Zötykölôdtem a Péterfián. Már és még üres volt
a majdani Debrecen Plaza telke.
Mellette a városgazda háza, a családi
hagyomány szerint gazdálkodó ôseink építették.
Tanítóképzô, Csokonai szobra, Kálvin
tér, Nagytemplom, Piac utca – mondanám,
de akkor még javában Vörös Hadsereg útja.
... És aztán – szigorúan csak képzeletben –
átszálltam a 4-esre a Szent Anna-saroknál.
Egy júliusi délelôttön, középsô
és nagycsoport között, rávettem
a Mamát, hogy járjunk a végére
ennek a titokkal teljes vonalnak.
Egyvágányú villamos kelet felé.
A kocsi bevárta az ellenjáratot,
és a Dohánygyár elôtt pakolt le minket.
Ha visszaszállhatnék rá valaha!
Ha egyetlen intésemre megint
sínek tarkítanák az aszfaltot,
tapinthatóvá válna a csoda.
Csoda, mintha aszúborrá változott
volna áldásosztó kezemben a csapvíz,
nemesfémmé a hitvány kacat.
Még vihetném valamire.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.