NINCS EMBER

Miért olyan lehangoltak a tárgyak?
Rézcső vereslik, fuldoklik, s halott
múlt dereng fel esendő porcelánon,
s kint szór a hó elégő csillagot.

Minek mondjam? Nincs ember, aki érti
a lényeget, mit ért nincs-életem:
győzelemből legyintő vereség lesz,
s vereségből  -  szomorú győzelem.

Bús visszhang ez: nincs ember, aki érti,
hogy ember sincs, csak szótár rejteget
egy fogalmat csontból, húsból, erekből,
mit összetarthatna a szeretet,

de nem tart össze. Kis gyermek-halálfej
mosolyog csak, hogy ijesszen, s talán
olykor fényt fog higany láz-hallgatása:
szemtükörben tanácstalan magány.

Nincs ember, nem is volt. Tündér-tünékeny
nagy víz remeg, elsötétlik, ragyog.
Ó, értitek? Csak Nincs húz pillanatból
ősz hajszálat, újabb pillanatot.

Körülöttem lehangoltak a tárgyak
és látszat mind: lényeg, lényegtelen.
Én sem vagyok, magát-álmodta álom,
akit körbefog az embertelen.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,