Haldokló Óév
Telet mozdul az idő, süketen hallgatóznak a fák.
Fakutya reccsen a rianó jégen,
még a nyugalom tenyészik mindenütt.
Foszló köpönyegben haldokló érkezik nyúzottan
szaga a megfáradt peregrinusról regél.
Űzve, szakadva vonszolódik, akár a szökevény,
sóhajába burkolva a vénséget cipeli úgy,
mintha gúzsba kötött ifjúsága követelné.
Rejtegetnie mivégre kéne mártíromságát
azt a hullaszagú, vagy mézédes tucathónapot:
pörge röppenéseket, álmatag délibábokat,
a megrekedteket, következetes drámákat.
Egyedüli halálraítélt, kinek agóniája felett ülnek tort
a minden kötelező tivornyába igyekezők,
hol
Vadak sikolyába hörög minden nevetés,
s legyőzött Óév szálkás bitófára hág.
Duzzad a szoba, zöld ízű marihuána,
fojtó alkoholgőz dagasztja buborékká,
s falain pőrén ájulnak szét az emberek.
Bősz tomporok hada riszálja feleit szüntelen,
a lampionok fényeiről is részeg a villámlás.
Még egy szeg, még egy deszka,
s papnak is megteszi a tartalmatlan,
kegyes becsületét vesztett pezsgősüveg.
Csak az utat a temetőbe sietve tegyük!
Éjjeli dél múlt, az egyéves öreg kimúlva.
Bizakodjunk, hogy a megszűnés jó is lehet!
Higgyük, hogy a várakozás kész bölcsesség,
de naívan tekintsünk a vándor sírjára!
A holnap csecsemőszagú lehet még újra!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.