zöngés

azt már megszoktam, hogy tűsarkadba cérnát
fűzni nem tudok. meg azt a kellemes zördülést
amikor fekete csontjaid egymást simogatják miután
öt másodperc alatt néztél be tíz ablakon.

( 10 )

úgy terveztem, hogy
az én múltam törik darabokra lábadnál,
ahogy mindig is
akartam, te pedig
észre se vetted volna,
hogy múltam szilánkjai
talpadba álltak.

( 9 )
ehelyett mondataid
olvadnak
gömbökké a kezemben.

( 8 )
az égbolt vagy, és én hulló
csillagként
karcoltam át bőröd rajzolatait.
becsapódni? azt nem tudtam.

( 7 )
gyerekkorodban dadogtál, és
nyelveddel együtt haraptad ki másokból
a rosszat.
mindig senki, soha mindenki, ez
akartál lenni.

( 6 )
fáradt tükörképed gúnyt űz
megviselt szemedből:
ma se sminkelted ki magad,
pedig végre címlapra kerülhetnél:
'angyalt löktek le a mennyből,
de nem fogadta be a pokol'

( 5 )
valahol eszedbe jutok én is, mint
repedés az üvegen - hiba a tökéletesen.
mégis ez teszi egyedivé.

( 4 )
behunyod a szemed.
még utoljára megsimogat a szél,
mielőtt homokként fújna el,
hogy egy arra érdemes újra összerakjon,
ahogy nekem nem sikerült.

( 3 )
miért nem lőtted be magad csak még egyszer?
az utolsó tűszúrás neccharisnyádon.
elegen simogatták a combod
ahhoz, hogy télen se fázz miniszoknyában.

( 2 )
sokan vártak megváltást, te
meg ágyadban feszítetted magad
keresztre minden este
vártad, hogy áldozzanak rajtad
és tested falják a
rothadó szavak.

( 1 )
pillangócsontvázaid repültek
szanaszét, amikor
megtudtam,
hogy már nem élnek.


csak két rezgés voltunk az idő
vákuumában és nem értem miért
pattantam vissza
téged meg miért nyelt el a fal.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-10-21 21:07:00
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-16 17:25:13