Kóbor kutya

A bokrot körüljárja,
szaglász, de mindhiába,
körbe megy, ellenőriz,
hull reá bús esővíz -
az éhség tűrhetetlen,
seb feszül régi sebben,
húzódik, duzzad, árad,
belengi furcsa bánat,
szokatlan semmi gyötri,
nem képes összekötni
emlékeit, az éjjel,
a fagyos égi kékkel.

Bámul a bamba holdra,
párába bújt az orra,
mozdul a kőfal árnya,
csillagok csősz rajára
vicsorít: ősi emlék -
felsejlenek az esték...

Most nincsenek, csak árnyak,
didergés, düh, gyalázat,
nincsen előre, hátra,
csak vissza önmagába,
akit még tud szeretni...

Már eldőltek a harcok,
csak azt az emberarcot
nem tudja elfeledni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-10-15 07:23:31
Utolsó módosítás ideje: 2010-10-15 07:23:31