A természet szorítása

Szobámba benyúlnak a fák árnyékai.
Levetett melltartómon matatnak.
Takarómon.
Néha azt akarom, hogy megerőszakoljanak.

Az asztalon néhány
tegnap szedett dió hever.
Egyenként feltöröm őket.
Egyformán meztelenek leszünk.

Fogaim közé veszem...
Gyengéden rájuk harapok...
Nem baj, ha viszonzás nélkül marad.
Elég fanyar ízük a számban.

Egy izzadság csepp
lassan elindul két mellem között.
Nem állom útját.
Tartok tőle, ha földet ér mindenki felébred,
ahogy hangosan szétrobban.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-08-18 18:23:07
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-18 18:23:07