Fagyott fehéren

Az Isten tudja csak miért, telente
a friss mosást hidegre teregette,
vagy fönn, a padlás őrizte kötélen,
vagy kint, az udvar szélcsöndes ölében,
de roppanós-fehér keményre fagytak,
s míg én örültem egy letört darabnak,
nem éreztem az anyám cserfelését,
hogy az a darab mért hiányzik végképp,
kis dolog volt – ám amit ma sem értek,
hogy őrizhettek tudományt a gének,
hisz tette, mint ki a jövővel spórol,
bár nem tudott a szublimációról,
de elfagytak az ártó tapadások,
és kipárolgott a jégből az átok,
a világ nem volt más nekem, csak játék,
meg anyám, mint egy átizzadt ajándék,
még látom, hogyan görbíti a munka,
hogy nehezül, de tenni sose unja,
az ő fehérét tiszteli most tollam,
hogy szeretetét odamaszatoljam,
arra a jeges, hófehér szegélyre,
de fölillan a párával az égbe.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.