Lánc

Z.J.-nek

És majd öregek leszünk,
kezem felé remegve indul,
viharaim már nem tombolnak,
csak teste emlékein túl,

és már összecsiszolódunk,
s nem lesz egy szavunk sem durva
mint most: kőként
másik kőre hullva,

és már távol tartja,
ami nem érdekel,
és a dolgok is csak
általa érnek el,

és már tudni fogom
mikor és mit inna,
de a teát ugyanúgy
melléöntöm mint ma,

és már nem lesz bosszús,
hibáim is mind csak neki szépek,
őriz mint elfeledett kastély
őriz, elfeledett képet.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Parnasszus, 2002/1