Villon én vagyok

dohányfüst foszlányában pár öreg meg én
iszunk, közben megújítjuk az ősi magyar
nyelvet: ˝hé kölök, shörér bohod enyém!˝
ő Pista volt, én Villonnak vallottam magam.

nevetnek s nagyot kortyolnak. koszorú kerül
fejemre, kezemben sötét, rozsdás szegek,
pogány lelkem betonkereszten feszül,
részegnek hisznek engem a részegek.

mert ők azt mondják zöld, esetleg sárga,
így hiába álmodok én kéket és lilát,
megkopott vágyaim hét toronyba zárva.
kitaszít… csak kitaszít a világ.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.