Megáztunk

Megáztunk a nappalok alatt;
mint puha köntösbe,
szemeimbe dörgölőztél,
mégis hajnali ágyamon
kiröhög egyedül-
létem. Didergek.

Égő barna nappalocskáid takargattak be,
mint esténként mamika pöttöm unokáját;
ajándékba adtad magad,
mint egy hónapokig melengetett szót,
ne fázzak. Még most is érzem
fényes ölelésed. Emlékszem: a szélnek
szárnyaló mosolya volt, ámbár szorongó
buszokban sokszor és jó hosszan utaztam
szerelmedért.

Megáztunk a nappalok alatt;
meg-megsimogattad a homlokomat,
lázammal megszárítottalak.
          Most fáradt
               eső
             fekszik
           az utcákra,
mint emléksebekkel teli koldus,
akinek fejében lüktet az aszfaltba-
rázott élete,
a keserves kétségbeesés.

Az utca végén a vörös busz veled
a láthatár alá robog,
ahogy a nap viszi magával vörösségét.—

Most már bolyonghat az ősz
            eltékozolt levelei után.
Most már kiülhetek dideregve a
                     zuhogó alkonyba.
Szememből lámpásokat visz az éj hozzád:
a betonfák lombjában legalább a
világító reményt ki ne kapcsolják.

2005






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.