Intelem
Kittinek
Izzik a távol.
Lobog a táj,
mint szélben a hajad.
Erdőt gyújtottál:
barátsággá perzselődött
az összes pillanat.
A napok nélküled
szomorú vándorok.
Talpuk alatt izzad a föld,
a fájó föld, melyre
hontalan könny csorog.
Vándorló napok mennek az őszbe,
a nyarunkból mennek perzselődve.
Dühít, hogy zsákjukban
ellopják tőlem ezernyi gondolatod.
Hűvös esték jönnek.—
Ahogy völgyet váj a folyó,
bennem mély árkot a kéklő csönded.
Néma szereteted zavarttá tesz.
Egy ideje komoly a hallgatásod;
komolyabb az idegen szélnél,
kivel a parton ülök.
Nélküled néma
csobogású folyóba szédülök.
Hiányzik szavad.
Legalább tagadd,
hogy fázok! Kiáltsd: lángolnak
erdőnkben a fák!
Különben már holnap
megfagyok, mint barát.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.