Rám csöpög a csend

Rám csöpög a csend, s a lét síkján
ezernyi rezdülés üzen, míg magányom
terhes foglyaként lassan kivérzik szívem.
A jelen mélybe ránt s megtipor, arcomba üvölti
szózatát - „Megvívhatsz még száz csatát,
ám a sírhant eltakar életed borongós alkonyán!!”
Bennem a kétség felzokog, vajon mit remélhetek?
- Ne várj megváltást! - susogja a téli szél,
hisz gondjaid örvénylő tengerén léket kapott csónakod,
s ha majd zárt szemed mögött látod az égi fényt,
tudni fogod, az ítélet meghozattatott.
Hát jöjj keserédes végzetem!
Ne dobbanj szív! Ne érezz! Ne remélj!
Göcsörtös élni akarás ne babonázz szüntelen,
hitvány fogság az, mit kínálsz énnekem,
s bár lelkem mindig szabad madár,
most hadd győzzön a leláncolt gyötrelem,
miképp végtelen csöpög reám a csend
s lassan az univerzum örökletes része leszek.

Robbantson milliárd sejtre a végzet,
hogy eljussak a téridő minden szegmensébe,
hadd legyek része az anyagnak,
üzenve mennynek és pokolnak:
Üstökös leszek, csóvámmal beborítom a zord eget,
hogy csodáljon az, ki eddig megvetett!


/Hajdúdorog, 2009. február 7. 15 óra 25 perc/








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.