Az út

"Sokszor még szinte a hangját
is hallom a festményembernek."

In memoriam Montágh Imre

Út a hangtalanban:
elhagyott ösvény.
Egyre sűrűbbek a fák.
Az út vándorát
feltarisznyázza a sejtelem:
mit mond a hársak,
a tölgyek szélvert susogása?
Gondolatban hallható
szavak hívják
tovább.
Innentől
önmaga az út:
a bizonyosság!
Életre él,
beszédre igéz
festményarcokat.
Önkéntelen mozdulatok,
szempillantások,
mimikák:
az élő hangtalan
beszél!
Dzsungeléj.
Vadak zöld szeme villog.
Ösztönös önkívületben
lüktet,
ráng a lét - -

Egyszerre csak
a Sötét Óriás
megelégelve,
hogy háborgatják
birodalmát,
előtte termett
és nem engedte
tovább.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.