Egy év után

Utak nem hoznak, házak nem idéznek,
hol érezhetném újra létedet?
Képek tömődnek, újabbak és készek,
hátrább gyűrik vékony emlékedet.
Egy pillanatra jöhetnél csak hozzám
hegyeken át, az idő mozdonyán,
egy vad nyáron, mikor forró szél fujja
a lombokat a hegyek oldalán.
Egy bomló padon lehetnénk, vagy ömlő
hangversenyek dobogói mögött,
vagy vízben is a könnyebb fürdözőkkel...
Ki tudja, mi az, ami eltörött,
s fehér arcod fel sem emelhetné már
egy növekedő tájú év után
a szememhez, vagy más idegek sárga
kapuihoz. Valahol nagy a vám.
S a nehéz test, mely mindannyiunk héja
megméretett, súlyos lett, elakadt.
A mozdonyok kemény háta besüppedt,
nem idézik sehol a multamat.
Így megrémülve, hogy üres a magtár,
így kiáltom az esztendők elé:
kialszik léte, mint tavaszi kályhák,
bőre hideg, mint az emlékeké.
Foszló kelméim hiábavalók már,
nem idézik fel széthulló szavak,
törött csapadék, ami hajdan ásvány,
nincs sehol az a fehér pillanat.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Kutatás (Bp, 2004)
Kiadó: Fekete Sas