Angyalföld

Egy gyémántszófán ébredek, szárnyam alatt
izzadt emberbőrrel föltakart sunyi kis embriómételyek,
meg flanelboldogság a fölfúj pórusok alatt – illusztris
fény vendégsereg. Zegzugos selyempárnákon fekszünk fölcsavart felhőink közt, talpunkon csordogál a becsomagolt szivárványvendetta: reggel a tubarózsás jégtündérek mertek a szútráikból még puha öleléseket
ránk, de a repedéspontokon a cobolyprémes Isten tesz rendet ma. Ma Gábriel is másnapos, s a szárnyasok, mint tovagörgethetetlen kerge birkanyáj hevernek a mandarinkacsás habokon, vánkosuk tíz nyaláb üdvösség, leplük begóniaszirmos ritkaság, víg kosz elefántcsont, szaténcipő talpukon. Meggágyultan dölöngélünk, szárnyszegetten s tétován, halkan felcsendülő lélekbányász indulónk flótál, s tart a végtelennél még tovább. Rákikrás istrángokba kapaszkodva felállunk, s rágyújtunk egy 999-es cigarettára, vagy fordítva- kaffavirág rettenetek közt a kertben önmagunkra találunk mósuszbűzös szájszagunkkal öröklétet ordítva, hogy: Valaki hozzon már egy kis fénykaviárt reggelire, különben az átlátszó kapuőr beengedi Baltazárt az első sorba, de ha meggondolná is magát, s mégsem engedi be, van néhány eldobott ingyenjegyem a kénköves belső pokolba.




/*métely: élősködő bélféreg
//*flóta: furulya
///*Istráng: itt-játszótéri kötél
////*Mósusz: a pézsmaszarvas hímjének nemzőszerve melletti illatmirigyek átható szagú váladéka






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.