Versenyen kívül
A körülmények, igen a körülmények.
Legbelül van Aquitánia. Zöldellő dombok ölelésében a város,
ismeretlen fák hajladoznak a szélben, gyerekek szaladnak
a szökőkutak között. Madarak fürdenek a porban, a kutyák
árnyékba húzódnak. A koldus kalapja pénzzel van tele.
Csak én nem vagyok sehol. Egy üres metrókocsi ragadott
magával, ami temetőtől temetőig jár. Van, aki azt mondja,
sohasem szeretett. Igen, Gábriel írja:
„Esős, nyári délelőtt volt, amikor utoljára láttalak, úgy jöttél felém,
mint aki tengeren kel át (ezt egy könyvben olvastam, mert akkoriban
sokat, és intenzíven olvastam), nem tudom, miattam jöttél-e, vagy
valaki más miatt, habár később azt mondtad, hogy sohasem szerettél.
Mindig volt, aki híresebb, vagy fontosabb nálam.
Saját tükörképemet nézem az ablakban, önmagam titkos másolatát,
amit úgy, ahogy én látom, senki más nem láthat. Talán Ő is így nézte
magát egykor az égi vizekben, Ő, aki most olyan messze van tőlem. A
metrókocsi száguld a sötét alagútban, egyre távolabb a 21-es
parcellától, a temetőtől, dr. K. sírjától.
Szerettem volna élni, mielőtt elnyel az örökkévaló, szerettem volna
elmondani, de ő kizárt univerzumából, és azóta nincs semmi, csak a
páncélüveget verő eső, az eső, aminek nincs lefolyása, és csak dagad,
dagad a tárolóban, míg egyszer végleg túlcsordul.
Ha az idők végtelenségéből nézem, akkor minden rendben van, de az
én életem nagyon is véges. Árulóim számon tartom, ahogy a pásztor is
juhait, vagy az uzsorás adósait. De szeretettel nem lehet kufárkodni.
Fut, szalad velem az elfelejtett metrókocsi.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Spanyolnátha, 2009