Kondulások

Őszinte voltam és naív.
Még minap is, nevetni kell,
Semmibe vettek, mint szellőt,
S én balgán alig hittem el.

Mi zeng lant, hárfa húrjain,
száll a kéklő magas égbe,
Ravasz kapuk, falak mögül,
Kiváltságosak zenéje.

Ámde ment a világ elébb?
Fény odafent, éj idelent,
S míg álmodunk víg napokat,
Feledjük a csúfos jelent.

Idegenszívű prédikál,
Zsebre vágja a pénzt s legyint,
Jobbról, vagy bal felől, mindegy,
Úgyis vastagabb lett megint.

Autója, cifra háza,
Mégsem boldogabb a munkás,
Gyermekét is a bank jegyzi,
S árad lelkébe a rontás.

Már ha van lelke egy bábnak,
Kit zsinórok ráncigálnak,
Apró kelléke a mának,
E cudar komédiának.

Így halad a dolgunk elébb!
Napra nap, évre év pereg,
Hitvány életünk elkopik,
Mintha nem lennénk emberek.

Emberek vagyunk. De fajunk,
Ez a baljós szürke tömeg,
Bár küldetés lázában ég,
Immár magát sem menti meg.

Mi legyen hát? A lét kevés!
Tenni, bízni, szeretni kell,
Kézen fogni a világot,
S akkor a világ sem hagy el.

Üssétek meg a dobokat!
Fújjatok sípot és dudát,
A múlt feledett kútjából
Élesszünk új szimfóniát!

De csitt! Morajlik valami...
Ismerős, távoli hangok...
Halljátok? Halljátok ti is?!
Újra zúgnak a harangok!

Sárosd, 2006.03.21.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.