(eluntam nézni a hegyet)

(1)

vajon az ellentétek szeretkezése
minden keletkezés, töröd a fejed.
arról beszélnek, hogy a tüdőben
oxigén és szén egyesül, pogányból
lett a legnagyobb szent, s a vihart
hideg és meleg ölelkezése kelti.
te végig arra gondolsz: minden
megfogható a képtelen felszínén lebeg.

(2)

mikor már a második járat marad
ki, pedig eleve késve indultál,
csontjaidra épül a téli levegő
és pont a lyukas kesztyűdet
hoztad magaddal, egyszer csak
újra felfedezed magadnak, amit
utoljára kisgyerekként,
unalmadban, útban az iskolába
figyeltél meg: párállik előtted
a lehelet, és eszedbe jut,
ahogy a hajósodorta tengervíz
kifényesedik, vagy ahogy a
villám hasítja fel az eget,
s nem biztos az sem, hová
érkezik, az sem, hogy honnan
indult. közben szertefoszlanak
a sóhaj gomolyagjai.


(3)

a szavak talán csak azért vannak,
hogy cserbenhagyjanak minket,
gondolod. az érzékelés kapuin
is áttetszővé vált a kilincs,
hiába tapogatózol, meg nem leled.
pedig végig ott lebeg előtted,
mint a lehelet: a valóságba
ágyazott valóság. ne hunyd le,
inkább tárd ki a szemed; ha
megcsal, legalább tudod: te vagy.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Kortárs, 2004/5