Bekönyökölt az ősz az ablakon.
Néma áhítatban emelem szemem
a felhők vonalán a vakító korongra.
A sűrű arany fény csorduló mézként
ömlik szét a tájon, asztalon elcsurrant
lusta ragyogás. Ragadós csillámló nyugalma
kisimítja feszült ráncaim, hat a fénypakolás
arcomon, lelkem gyűrődésein. Lassul az idő is,
megáll a pillanat a fényben, most már minden örök.
Mosolyt húz szám szegletébe lassan simogatva a délután.
