Bábozódás

Nyugodt lehetek, nem kezdődik semmi.
Inkább vége van, s úgy tűnik, a kettő között
sem változtak a dolgok, csak olyan volt,
mintha puhulna a sárga tengerparti föveny.
Hogy egyre jobban belesüppedek és végül
a lábujjaim közt érzem az iszapot.
De valójában a tengerparton sem jártunk,
hiszen elég volt nekünk a betonnal kirakott
Balaton, a sütőpapíron tálalt olajos lángos.

Mintha mindig csak oda mentünk volna,
vissza soha. Magába zárt a balatonvilágosi
téeszüdülő, Pierre-el és Francois-val együtt,
akiket valószínűleg másik szobába zártak,
mert azóta sem láttam őket, de még mindig
az az egy mondat jár a fejemben, amit
csak azért hangoztattunk, mert mást
nem értettünk egymás szavából:
Szuvenyír nyihaha nye kukucska protku.

És stíröltük a kelet-német szőke kislányokat,
meg a monokiniző anyjukat. Egyet apám
stikában le is fényképezett, talán valahol
megvan még az a fénykép, biztosan megvan.
Ha kijutok ebből a szobából, aminek falán
hatalmas poszter van egy pálmafákkal
övezett egzotikus tengerpartról, akkor
nem csak ezt a fényképet fogom megkeresni.

A horgászbotokat, a bebábozódott csontikat,
a gumilabdát, a törölközőmet, megkeresem
anyát és apát, a nővéremet, s mindent újra
eljátszunk majd. Mert nekem most a víznél
kellene üldögélnem, viszont még mindig
egy nyomorult téeszüdülő szobájában vagyok,
és a fali pálmafák árnyékában fekszem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Mozgó Világ, 2008/6