Memento

Huszonhat év és mennyi zápor,
hány menthetetlen éjszaka,
hegyek, megannyi jeges sátor,
mélyén a lélek egymaga,

dideregve és kiokádva
a roncsoló iszonyatot:
a leselkedő ordas árnyak
között a méz is megkopott.

Nem marad máz és ámítások,
a szeretet is megrabol,
korbácsoló, üres szobákból
hol szerettél valamikor,

feloldhatatlan mámorába
szorít a páncél szenvedés,
ajtók sincsenek már, hiába
a jóság vagy a tettetés.

Nem ment meg már az írott kétely,
az oldó megfogalmazás,
szemben huszonhat halott évvel
nincs menedék, ujjmutatás.

Egyetlen vagy az áradásban,
egyetlen elsodort halott,
a parton nagy csoportban állnak,
nincs köztük, ki megfoghatott.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.