A csavargó

Megy a csavargó az utcán.
Éber tekintete a kirakatokat figyeli,
Gondolatai kavarognak:
Érdemes-e így egy életet leélni?

Szabadon, ámde mégis megkötötten,
Bandukolni szerte céltalan.
S ha egy kapualjban megpihenni leül,
Rámordulnak: „Takarodj, hajléktalan!”

Legjobb barátja a természet,
Társa csak ő, szüntelen.
Vele él, fut, lélegzik, nevet,
Talán halála is lesz, bűntelen.

Messziről ismeri a rigó hangját,
Ahogy hajnalban ébreszti: trillala;
Most még felkel és útnak indul,
De, haj, egyszer itt nyugszik sírhalma.

Örök körforgás az Élet,
Csak az embernek végtelen a siralma:
„Ó, szegény én…”; „Ó, jaj nekem…”;
Unos-untalan ezt hajtogatja.

Miért nem élsz, amíg élhetsz
Mint a természet, boldogan?
Egyszer eljön neked is a véged,
Hiába mondod: „Az még messze van…”

Egyszer eljön az utolsó estéd,
S elköltöd az utolsó vacsorád,
Nyugovóra térve elmondod
A gyerekként tanult esti imád,

Körötted nesz, és lombok susogása.
Egy mókus feléd puhatol,
Szemed lehunyva érzed akkor,
Örökre haza utazol.

Keblére ölel a természet mire
A Nap rádveti első sugarát,
S mikor a Halál rádnyitja az Élet kapuját,
Elámulsz majd: „Ez íly csodás? Nahát!”

De addig is még hosszú az utad,
Ródd a kilométereket, te vén csavargó!
Szakadjon bár a legnagyobb jég,
Fújjon orkán vagy lepjen be a hó.

Te csak menj rendületlen,
Előre nézz, és közben láss!
Ne csak a fát, hanem az erdőt,
Ne csak az árnyat, de a forrást!

Bejárva a Lét minden zegét-zugát,
Mint az acél, lettél oly kemény,
Szívesen lennél még csavargó akkor,
Mert bár testben szegény,
De ismeri az örök titkot. Azt, hogy:
Mindig van remény!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.