Az utak most szeretők lábnyomát
hordják megittasulva és bennünk
a megrakott kalászok kedve leng
acélosan a testünk ujra árad
mint szűkülő és táguló pupilla
leírhatatlanul ragyog az est
kőből és fából nem faragható
a pillanat bezárna itt egy ablakot
és választ adna minden gondolatra
hát menj aludj a dolgok élre állnak
bevégezetlenül és álmunkban
áttetszik rajtunk egy gyermek arca.
