Hogyan lesz a kávéból fal.

Egész délelőtt járt az agyam.
Készültem,
felkészültem,
kikészültem.
Nejem meg, csak zavart és zavart.
Olvastam, vagy hallottam?
valahol, mostanában, hogy
egy ember addig verte a fejét a falba,
mígnem összeesett és elájult.
Mondtam is, hogy jujjj!
Na, ez az! Mi van vele?
Nem tudom,
nem voltam ott.
Kíváncsivá tesz a bátor.
Nem fájt neki?
És vajon csillagokat látott?
Mert, ha igen, szép lehetett.
Annyi csillagot egyszerre
és lehet, hogy nappal,
kárpótolta a látvány.
Nem úgy, mint engemet.
Jön a feleségem, látván,
hogy baj van, hozza a kávét.
Azért iszok annyi kávét, hogy
nehogy az legyen, hogy
te, idegesítesz
vesz itt körülöttem,
idegesít gondolatban,
csak nem tudom, hogy mi
a mentség két cukorral.
Olyan vagy, mint egy mozgó paraván,
legszívesebben lefejelnélek zavaromban,
hogy tiszták maradhassanak kezeim.
De nem teszem.
Távol áll tőlem.
Talán mert szeretem,
távol áll tőlem,
egyre távolabb,
már kint van a konyhában.
Magamra maradok
a négy csalogató fal
társaságában.
Megint eszembe jut a
falba vert fej.
Hogyha az olyan könnyen menne,
mint amilyen nehezen.
Te, asszony, hozz még egy kávét inkább!
Az előbb ittál!
Nem baj!
nézek össze véres fejjel,
ki valójában itt áll.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.