[Egy nap]

Egy nap, tudom, hiába menekülök
tovább. Épp felszállnék a vonatra,
de lehet, hogy már fel se szállok.
Utolér a halál. Nem halkan és
csendesen, ahogy a nyílvessző hegye tart
kitűzött cél felé, és nem is az apokalipszis
lovasaiként, nehéz és sűrű trappban.
Csatakos ágyban és párnak közt, nem.
A quartett lassan lépdel a harmatos fűben,
a ráhangolódás percei ezek.
Ezt onnan tudom, hogy a pályaudvaron
cipőjük nedves lesz még. Leülnék a resti
műanyag székeire, s játszani kezdenek.
Schubertet, ahogy mindig ilyenkor.
Én természetesen lemaradok a vonatról,
s mivel apám és anyám gyereke vagyok,
a negyedik tétel (Presto) után biztosan,
mint akit sínek közé estében a mozdony
füstjének denevérszárnya megcsapott,
fekszem csak ott, meghalok.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Élet és Irodalom, 2001/33