A nagy salakmezõ / [14]


A küllők viszik a fényt az út szívébe. Amott a csalán. Meg
kell hagyni, tiszteletben tart bizonyos szabályokat, melye-
ket talán száz éve is van már, hogy valaki ott ültetett és ka-
pált, vagy csak arra vitt haragos kedvében az útja. Megőrzi
a fényt, s az csak eső előtt vagy sötétedéskor szabadul. Az
erdő szélén az egykori dögkút, azzal szemben a kőkereszt,
mint egy sóhaj vagy káromkodás. Attól kissé feljebb az út
elágazik, s megosztja a dombot. A jobbik rész és a mosto-
hábbik, három testvér. De itt még, ahol hajtani se kell, két-
felől az akácfák és a bodzabokrok lombjaiban, mit várhat
az ember, hihetetlen pazarlás folyik a fiókos, pókos őszi
fénnyel. Valahol szinte segítség nélkül célba jut, talán még
a levegőtlen, éteri lendülettel, bekormozza egy fűszál élét,
átlyukaszt egy hullott szirmot.

Anélkül beljebb, nem is beljebb, csak át a színes zárlaton,
anélkül, bármit is, hiába jótett vagy elfordulás, ahol a leg-
tisztább gyanakvás is igazolva lesz, nagyothallással páro-
sulva, örvénylő, sötét szivárvány.

Örvénylő hangok a drótban, mint a vécéből reggel a csi-
csergés, egy szellőzőcsatornán közvetlenül a kertből, a fák
közül, és főleg az óriási vadgesztenyefáról, mely nyáron és
ősszel szinte teljesen fehér az ürüléktől. Vakító levelek.
Céltalanul jön az elektromos beszéd, mint ahogy a csicser-
gés is emberi szó, valaha egy madár felfigyelt rá, megje-
gyezte, és azóta ezt adják tovább, és egyre kevésbé hason-
lít. Vissza lehetne alakítani, de sok köszönet nem lenne
benne. A porcelán láthatatlan erezetében néha elakad egy
délutáni foglaltjelzés.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: A nagy salakmezõ (Pécs, 1997)
Kiadó: Jelenkor