elviselem szemrehányásaidat
mint együvétartozásunk
stigmáit
figyelem a már ikrásodó fények lenyomatát
arcod ráncaiban
nem tudom
hogy mennyi most belőlem a valóság
és mennyi
a megnyugtatásodat szolgáló illúzió
megint elmúlik egy nyár
lebontja majd újra színeit a kert
és én tenyerembe veszem tenyered
hogy megőrizhessem benne
világom maradékát
