Akaratom ellenére

Nem jó ez így kérem!
Ötlik fel, most, bennem
hiába van szép gondolat,
ha elszáll, elrebben.

                  *

Tátja száját mélán.
Buzgó lénye oly lent.
Vár, mint sűlt galambot
szokták várni, közben

gondol, sziporkázik,
örül kénye-kedve,
nem zavarja semmi,
csak a lehetetlen.

Tehetetlen dühvel
megmutatja mégis,
ér ő valamit, még
akkor is, ha nem kell.

Szánja-bánja útját,
pazarlón lép rajta,
hibák közt, ha turkál,
gánccsal magyarázza.

Bocsájts meg ó nékem!
Hibámat ne ródd fel!
Nem lehetek vétlen,
ilyennek születtem.

Fogadj el VALÓSÁG!
Tegyek akár sírva.
Hadd keressem utam.
Tudom meg van írva.

Meg van írva sorsom,
be ne teljesüljön,
míg nem teszek hozzá,
hogy lelkem örüljön.

Örül az én lelkem,
most is örül, kérem,
hisz remény az van, hogy
örülhessen szépen.

De lecsap már a gáncs.
Örömömnek vége.
Mi jöhet ezután?
Felébredek, végre.

Nem marad más nékem,
csak a szép gondolat,
ágyban, párnák közt halni kel,
tennem kell dolgomat.

Halál, ok, megváltás,
könnyű nektek tények,
fogadni, harcolni
lényem nem is képes.

Feszül benn akarás,
buggyanni nem akar,
tétova tekintet
dühös könnyt eltakar

akaratom ellenére
birkózzak-e véled(?)
meglepetésekre
mindig lépes ÉLET.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.