Harcos Bálint panaszai Törs Eszterért (részlet)

Szólít hangsora egy bonyolult, kusza arcu bozótnak;
    indulok, úgy, ahogy int, várok egy új neszezést;
addig idült gyerek, elhanyagolt nyiladékban időzöm,
    s mert megakaszt ama táj zegzuga: vesztegelek;
ácsorgok; vagy szánnivalón közelítek a kulccsal,
    s nem hiszem: ajtaja így nyitva-e, zárva vajon.
Nem tudom azt, hogy nincsen anyám. Keresem, s kerül egyre;
    hangtalan alpoki ház rejti el – ámde miért
tenne ilyet? Hogy nincsen: csak hihetem – de miért is
    hinném? És ha eként lenne talán, hamarost
két kiürült szemem óvná hajnali láng-bibe-porzó.
    Karcsu növény, ne csitulj, és ne eressz sohasem!
Végleg már születésemen innen sírok utánad,
    mert én felzokogok mégis benned, igaz?


És ha teszem, hogyan is lehet az nem igaz? Hazugan hív
    az, ki ma sírva fakad, hogy szava mondvacsinált?
Könnyeket emlitek, ám szaporán kizsaroltat utánzok,
    éhe hiába csigáz, hisz vele töltekezem.
Lüktet bennem egy elvehetetlen kis valamicske:
    őrület ez, nem öröm, mert ilyen őneki nincs!
s elhelyezem leszakadt közepébe e vérvörös, izzó
    meggymagot; én adom azt, s köldöke nem nyeli el;
visszaokádja vacogva öléből. Mert aki hőt ad,
    fázik is egyben – hát hadd melegítselek így! –
Jaj, de nem engedi meg – hiszen ő anya, és az enyém épp,
    és ha megengedné, már nem volna enyém!
Így le nem is köti más, egyedül leleménye: ne kelljen
    élnie, és nem kell lenni velem viselős.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Harcos Bálint Összes (Budapest, 2002)
Kiadó: Palatinus