A kórház

Káprázat ez, a tornyot
Minden nap, ahogy körbezuhogja,
A szürke üvegbeton szelvényeket:
A fény az utolsón, amit még
Láthatok, sokáig áll, úgy izzik,
Bent, mint egy üveghuta, mikor
Kihuny, mintha most hűlne csak a
Friss üveg, mindig, míg dermed,
Átmegyek látni azt a szobát, ahol
A gyors homályban ugyanaz: sarok,
A szék, támláján áthajtott fehér
Köpeny, úgy húzva el kicsit, látszik
A hanyag mozdulat, az asztalon fehér
Fiók, eldőlt benne a néhány kartoték,
És szétszórva a teleírt lapok, olyan
Sebesen írva be, hogy lüktetnek a
Sorok végig, mint a vágott seb.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: A terep (Pécs, 1998)
Kiadó: Jelenkor