A köd

Rőt fény csillan az ablakon.
Az alkonyatnak támaszkodva
egyszer és mindenkorra
el kéne gondolkodnom,
hogy van az, hogy minden
e sártekéhez tapad,
hogy nem lebegnek fel
lassú, hullámzó mozdulattal
az eszmék, a vérpadok,
kihült teám az asztalon,
a folyók, a piramisok.
Kórusban hallom: hát a gravitáció!
és ebben van is ráció,
de valami mélyebb titok
lappanghat itt,
másként fogalmazom:
valami súlyosabb törvény van,
mint egy kutya a földbe elásva;
ő se kaparja föl magát,
ám a földmélyi kulimászból
az elhaltak fölpárlanak:
emitt a test katonái,
körmüket önnön sarkukba vájva
vonszolódnak a hulló nap
szippantotta vákumba,
amott a szellem bakái
ölükben görögdinnyeként tartják
tudásukat, alkotásaiknak minden édesét.
Szárnyalnának,
de mint fonnyadt luftballon
súlyosodnak a nyálkás avarral borított talajon.
De látok néhány meztelen szivet,
talán még van remény,
de már azt is látom, a köd
a szivek köré hártyát köt,
a talajszint fölött
lebegnek másfél méteren:
mozgásuk iránya kiszámíthatatlan,
hússzin lámpások imbolygása
az est híg levesében.
Látom, a ködből szervek szerveződnek:
a tüdő, a csontok, a belek,
ezek is mind csak köd,
ami megsűrűsödött,
a gerincoszlopok körül homály gomolyog,
és nagykabát;
az ujjakon, a gallér résein át
is köd szivárog elő,
előbb a talajon, majd a sétány
övezte fák ágai között
csak a lámpák fényének adva némi nyíllást
nagyon sápadt, halovány itt a fény,
mintha a pokolba szereltek volna fel
térvilágítást.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Antológia III. (Budapest, 2006)
Kiadó: fullextra.hu