NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2026-07-14 02:52 Összes olvasás: 109909| 412. | [tulajdonos]: --- | 2019-08-09 14:02 | 2019. augusztus 9.
Felhajtja a takarót, és megsimogatja a lábfejemet. Ha hason fekszem, a talpamat. Így köszön el reggelente, most, hogy megint ő kell korábban. Új szokása ez. Tizenöt-húsz éve még nekem kellett utána szaladnom az ajtóba, vagy a kapuba (mikor, hol értem utol), hogy kikuncsorogjak belőle egy ölelést, mielőtt megszoptattam vagy tisztába tettem a gyerekét (!) – így írom, direkt, harmadik személyű birtokos raggal, de csak az irodalmi hatás kedvéért, mintha nem tudnám, hogy a szoptatandó vagy tisztába teendő kisbabák részben az enyéim voltak, már csak azért is, mert az éhes vagy kakis felükre nem nagyon igyekezett rajtam kívül senki jogot formálni. Át volt engedve kizárólagos joggal nekem. Ugyanez volt később az iskolai jegyekkel is: ha rossz jegyet vagy beírást hozott haza valamelyik fiú, nekem kellett aláírnom, A. csak akkor ért rá ilyesmivel vesződni, ha négyes vagy ötös virított az ellenőrzőben.
Szükségem volt arra az ölelésre reggelente. Ő nem tiltakozott. Hagyta, hogy átöleljem, de mindig éreztette, hogy egy rendes embernek, akinek munkába kell mennie, nincs ideje reggelente érzelgős jelenetekre. Majd este az ágyban. Anyu jutott ilyenkor eszembe, akinek lábujjhegyre kellett emelkednie, ha puszit akart adni apámnak. Egy fejjel alacsonyabb volt Apunál, aki ahelyett, hogy lehajolt volna hozzá, még meg is emelte egy kicsit az állát, hogy még elérhetetlenebbnek tűnjön.
Idegen településen jártam álmomban, valahol külföldön. Egy szálláshelyre kellett eljutnom, ahol már vártak rám. Egy nő, aki ismerősnek tűnt, de nem tudtam beazonosítani, előre elmagyarázta az utat. Menj egyenesen, ne térj le soha az útról, és akkor biztosan odatalálsz. Mentem egyenesen, át a városon, fel egy füves emelkedőn, bal oldalt korlát, jobb oldalt, mintha egy térképet néznék, láttam a város ide-oda tekergő, zegzugos utcáit, sikátorait. Csábítóan izgalmasnak tűntek a nyílegyenes úthoz képest, de tudtam: ha közéjük tévedek, soha nem keveredem ki belőlük. Letértem időnként mégis, boltok és autók vettek körül, és nem találtam egyetlen a tájékozódási pontot sem. Az utcák követhetetlen összevisszaságban, körbe-körbe vittek, nem haladtam semmit. Vissza kellett térnem az egyenes úthoz. Azt valahogy mindig be tudtam lőni, hogy hol van. Ám egyszer csak azt vettem észre, hogy vissza fele haladok, nem előre. Az út, ami addig emelkedett, most lefelé lejtett, a korlát is jobb oldalt volt.
Furcsa módon, elérkeztem a célhoz így visszafelé haladva is. Valami koszos kis épületbe, ahol a szobák kívülről nézve akkorák voltak, mint egy vécéfülke. Amikor az egyikbe beléptem, kitágult, akkorára, hogy négy-öt ágy is elfért benne. Az egyik üres volt, arra pakoltam a holmimat.
A következő pillanatban már újra úton voltam. Mint Tom Cruise A holnap határá-ban: ha meghal, mindig felébred ugyanannak a napnak a reggelén, és kezdődik minden elölről, ugyanazokkal a motívumokkal, de mindig egy kicsit másként. Ha újraindulhat a program, a hibák kijavíthatók. I refuse to replay/ The mistakes we made yesterday (Oi Va Voi).
Úton voltam megint. De már nem egyedül. Jött velem T. Zsuzsa is. Kint jártunk valahol a város szélén. Egyszer csak elfogyott út (az a bizonyos egyenes), és egy vörös üreg tátongott előttünk, mint egy frissen kibelezett gyomor. Egy félig kibányászott hegy. A bánya tetején keskeny vadjáró ösvény, azon lehetett csak átjutni a hegycsonk másik oldalára. Vissza akartam fordulni. Biztonságosabbnak tűnt a házak között. De Zsuzsa rábeszélt, hogy vágjunk neki a hegynek. A még megmaradt részének.
Elindulunk hát. Abban a pillanatban elered az eső. Lepedőt kerítek a fejemre. Nem ázik át. Újra egyedül vagyok. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
