NAPLÓK: Bártfai Attila Márk Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 17:54 Összes olvasás: 41640| 1. | [tulajdonos]: paródia | 2012-12-01 13:02 |
FELEJTHETŐ MEGJEGYZÉSEK ERRŐL-ARRÓL,
AVAGY BEVEZETÉS A KIVEZETÉS TANÍTÁSÁBA
(bölcseleti paródia)
A természet szemlélése, avagy út az erkölcshöz
A filozófiai kérdéseket abban az esetben is végig kell gondolni, ha ezt megcselekedték már mások is előttünk. Legyen bár közmegegyezés eredményeik nagyszerűségét, avagy eljárásmódjuk eleganciáját illetően. A bölcselet becsület! A becsületbeli ügyeket pedig nem szabad félvállról venni, hacsak nem akarunk olyan ember szerepében föltűnni, aki nem tartja sokra sem személyét, sem pedig ember mivoltát. Az ilyen becstelen alak ugyanis, mint egy konkrét ember (legyen ez a: „személy”), és mint az általános ember (legyen ez a: „mivolt”) is csődöt jelent. A becsület belülről támogat, kívülről pedig biztosít. A becsület nem kényelmes és nem praktikus. A bölcseletnek sem kell tehát ilyen mondén erényekkel ékeskednie. Ha ez így van, akkor bizony nem lehet zavaró a bölcseletet, vagyis a becsületet bírálók szava. Mi-több e bíráló magatartás a bölcselet, ergo a becsület szeretetének jele ’lészen’, bárki emberfiánál is bukkanjunk ilyen kritikus magatartásra. Sőt! Talán még a bírálat minőségére sem kell tekintettel lennünk! A „szófiai” kötekedés bármely tünete, biztos jele a mentális libidónak, azaz a filozófiának /noha ennek mibenléte örökkön örökké kétséges/. Ennyit előlegben a bölcsesség szeretetéről.
Általánosan elterjedt az a nézet, hogy a bölcselet képtelen sajátos vállalásainak megfelelni. Mi is ez a zavar? Úgy tetszik a bölcselet nem képes elszámolni a létezés lényegével, a tapasztalás tapasztalatával, a módszer jómódjával és az értelmezés értelmével. A diagnózis: ontológiai (lényegbevágóság), fenomenológiai (működésdinamika), episztemológiai (tudhatóság) és konvencionális (értelemteremtés) diszfunkció. A hermeneutikáról pedig jobb, ha szót sem ejtünk! Ez utóbbi bölcseleti tolmácsolás kimeríti, Hermésznél maradva, a tolvajnyelv (értsd: tolvajló nyelv) új értelemre találó, azaz hermeneutikai fogalmát. /Miképpen kell ellopni az értelmezés és jelentésfeltárás közepette a bárminemű értelmet!? /
Miért ez az inkompetencia, hovatovább impotencia? A feleletet, -és az egyetlen lehetséges feleletet- megadták már kétszer is. Egyfelől Árya Nágárdzsuna, másfelől Ludwig Wittegenstein. A filozófia (?) nyelvkritika (ám nem csupán a természetes, hanem a mesterséges nyelvek kritikája is). Semmi egyéb. Végül minden nyelv tárgya csak önmaga lehet, vagy egy másik nyelv lehet. Semmi egyéb.
Funkcionális szellemeskedés-e a bölcselet? Aligha. Ettől az ízlés menti meg. Ha pedig a bölcselet nem törekszik funkcionális erényekre és eredményekre, akkor ilyen erények és eredmények hiátusa miatt nem is érheti kritika. Félre értés ne essék, a bölcseletnek, ahogy arról mindenkori történelmünk és bárhol kijelölt léttereink tanúskodnak és panaszkodnak, komoly következményei lehetnek, a konvencionális, tehát elidegeníthetetlen valóságra nézve.
Persze ez a hatás gyakran illúzió, amennyiben kiderül, hogy a filozófusok részéről gyakoribb és természetesebb is az utánagondolás, mint sem a megalapozás. Mégis előadódik olykor, a racionalista és az empirista gondolkodók nyomán különösen, hogy a Valóság Válsága (mert a valóság szükségszerűen válságállapot) megoldódni látszik. Katatón, tehát valótlan állapot áll be ilyenkor. Ha a valóság válságdimenziója megszűnik, maga a valóság is elenyészik. Katasztrófa. A kompetenciáit elméretező elme nem találta meg a helyét a lehetségesség totális birodalmában, mint szükségszerűen vékonyka hang, hanem a ténylegesség státuszát kiötölve ordibál és nevesíti a ténylegest és névteleníti a lehetségest, az elme ilyenkor a zsarnok szerepét ölti magára; (nem a gúny nyelvét önmagára, bár avval jobban járna.)
Kedves racionalisták, tündéri empiristák, ez az általatok végzett egyszerűsító-bonyolítás, egyébiránt mágikus folyamat, a névadás folyamata. Azaz: „Az elődeim által adott neveket eltörlöm, azok felet ugyanis nincs uralmam, azoknak annál inkább énfelettem, és ezáltal őseimnek is hatalmuk van felettem, kik e neveket adták, rám szabták azokat; ezért úgy vélem helyes, hogy magam adjam a neveket, így teremtve meg szabadságom alapjait. De mert a megelőző névadás is mágikus gesztus volt, és amaz eljárás is a hatalom körül forgott, a maga teljességében, vagyis következményeiben, s rám vonatkozó determináló hatásaiban legyőzhetetlen számomra, elég csupán, ha nem veszek róla tudomást.” Így a lázadás, vagy az eredettel szembeni közöny, mitugrász hányavetiség, nem szabadság, hanem a zsarnokság legalpáribb formája. Így kellene helyesen gondolkozni: „A gyermekek gyakran kisebb birtokkal rendelkeznek, mint szapora atyjuk. Csak (látszólag gyarapodó, valójában azonban:) szűkülő világot írhatok le, (egy látszólag gyarapodó, valójában azonban:) szűkülő nyelvvel. Ez totális vereség az ősökkel szemben; ha csak nem nevezem el, a lehetségesség teljes birodalmát. Ha képtelen vagyok a lehetségesség teljes birodalmát nevesíteni (márpedig nyugodjon meg mindenki, ez képtelenség a számomra), akkor csak a ténylegesség birodalma marad az enyém; és a lehetségesség urai, jelesül az őseim még mindig énfölöttem állnak.” Konfucius bölcsessége előtt hajoljunk meg legott!
A zsarnokok pedig folyton rettegnek. A zsarnoki rettegés is a kompetencia méretezésének hiányából ered. A középső pozíciójában, a középső pozícióra eszmélve a legnehezebb a középső pozícióját becsülettel, azaz bölcselettel elbírni. Ehhez képest bármely heroikusság csekélységnek tűnik. Ezt a bölcsesség, azaz a becsületesség bukásának nevezzük. A bölcselet akkor bukik el, amikor olyan iskolák képében jelentkezik, amelyek kompetenciazavarban senyvednek, és az ontológia kapcsán valamely erős állítást engednek meg maguknak. „Véleménnyel bírni egyszerre túl sok, és túl kevés...” „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”
A magam részéről, a magam részére megengedem azt az álláspontot, hogy a bölcseleti munkálkodás addig-addig farigcsálja a magasabb (gondolat), a természetes (kommunikatív) és az elvont (szimbolikus) nyelvek anyagát, amíg lefoszt ezekről minden fölöslegest vagy csak esetlegeset, és elér a gondolat velejéhez, amely azonban véletlenül sem a ténylegesség lesz, hanem a paradoxon. Ha Leibniz ma munkálkodna, nem fogadhatna el egyebeket monászoknak /bár kérdéses, hogy valóban ilyeneket tett volna fel/, mint a filozófiai paradoxonokat. Ezek a gondolkodás stabil pontjai, ha úgy tetszik sarokkövei, ha meg úgy, akkor az építőkockái. Bonthatatlanok. Mégsem valóságosak. Ezeket a különös defektuális alakzatokat illeti a dicsőség az emberi elme diadaláért, nem pedig azokat a nagyszabású eljárásokat, amelyekkel látványosan, vagy éppen árnyékban-osonva megkerüljük ezeket, „konfigurákat”.
Nekem a paradoxonok, a nyelvként felfogott gondolat palindromáinak tűnnek fel. A természetes nyelvekből, ha visszafelé mondjuk és olvassuk őket, javarészt zagyvaság és értelmetlenség marad csupán. Némely szó azonban vagy továbbra is értelemmel bír, például a „rút”, amely „túr” értelmet nyer egy ilyen folyamatban, vagy pedig önmagával azonos marad, mint a „sas”, amely egy ilyen folyamatban is „sas” marad. Új értelmet nyerni és értelmet őrizni. A természetes nyelv esetében mindez szépséges esetlegesség, a bölcseleti nyelv, azaz a nyelvre vonatkozó nyelv, és a nyelvre vonatkozó nyelvet a világra vonatkoztató eljárás (melyet a szentmentalisták konstruálásnak becéznek) esetében viszont: feltétel, és szükségszerűség. Ez a természetes nyelvekből vett példa, persze merő önkény, s a véletlen szolgáltatta (ki) számunkra. Messzemenően logikátlan. Ám ne áltassuk magunkat, gondolkodásunk természete is ilyesféle, logikátlan, azaz paradoxiális. A paradoxonjaink is esetlegesek. Önkényes jelenségek, egy önkéntelen folyamatban, és a felsőbb nyelvben, amelyet bölcseletnek becézünk, megkerülhetetlenek. Az, hogy a megfordítás folyamatában e tetszőleges jelentéseken kívül minden egyéb elvesztette értelmét, nem jelenti, azt, hogy ezeknek lenne(maradt volna), funkciója. Ezek funkciótlanok! Az értelem-vesztett temérdek locsogás az, amely funkcióval bír, de jelentéssel nem! Mindez persze egy szeszélyes, sőt szentimentális metafora csupán. A bölcselet vagy túlságosan közelről, vagy túlságosan távolról tekint témáira. A bölcseleti polémiákban a középső pozícióját fölvenni fölötte szükségesnek tűnik, akkor is, ha ez pokolian nehéz föladat.
Talán nem tűnik föl álláspontom becstelennek. Persze arra nézve, hogy mi is az esszenciális becsület, nem lehetséges közmegegyezés, ezért ha valaki emlegeti a becsületet, nem árt, ha a maga módján névvel illeti azt. Én kompetenciának hívom. Ronda név. Seszínű fiatalasszonyt juttat az eszünkbe, aki mindenkit kritizál, és a kalács mellé szalonnát eszik, mert az édesatyjától örökölte az ízlését. Mindettől eltekintve, vegyük fontolóra, hogy mire terjedhet ki a személyes kompetenciánk és az általános kompetenciánk, mint egyedi gondolkodóknak, mind pedig az emberi nagyság részeseinek. Egyedi gondolkodókként konkrét emberek vagyunk, az emberi nem tagjaiként pedig általános emberek. De ne csak magunkra legyünk tekintettel! Figyelmezünk a „bármely emberre”, már ha ilyesféle alakot hajlandóak vagyunk elfogadni. Milyen szerzet a bármely ember? Tetszőleges, de nem föltétlenül tetszetős, amúgy pedig vagy általános, mondhatni elvont valaki, vagy konkrét, mondhatni személyes figura.
Ha az emberről szólok, akkor azt vagy egy konkrét emberre vonatkoztatva teszem, vagy az általános emberre vonatkoztatva. Az általános ember a történelemben fedi föl magát, és az idő az igazi közege. A konkrét ember a természetben fedi föl magát, és a tér az igazi közege. Előadódhat, hogy egy konkrét ember ráébred a történelemre, és előadódhat az is, hogy az általános ember észreveszi a természetet. A történelem és a természet szempontjából a legmegnyugtatóbb az lenne, ha ezek a megrázkódtatások egybeesnének. A tér és az idő csak ezen a módon lehetnének egyek, legalább is abban az értelemben, hogy annak következményei is vonatkozzanak egy konkrét emberre, vagy az általános emberre nézve. Mivel ilyen egybevágóságról nem tudunk, fel kell tegyük magunkban, hogy egy konkrét emberre és az általános emberre nézve a térnek és az időnek, ha tetszik a természetnek és a történelemnek a különállósága a vonatkoztatható alaphelyzet. Közbevetőleg megjegyzem, hogy egy konkrét ember mindig unalmas, az általános ember mindig izgalmas, mert az előbbivel soha nem történik semmi, az utóbbi viszont csak a történésekben él.
Egy konkrét ember és az általános ember, abban igencsak hasonlatosak, hogy ontológiai értelemben nem ismerhetik meg önmagukat, mint konkrét, avagy általános embert, sem a másikat, mint konkrét, avagy általános embert. Egy konkrét, és az általános ember abban is igen hasonló, hogyha nagyobb rendszerek részeseiként fogadjuk el őket, nem csupán nem ismerhetik meg ama rendszereket, amelynek részesei, hanem egyenesen képtelenek lesznek, ama rendszerek szemlélésére, amelynek részesei. Midőn egy konkrét ember, vagy az általános ember azt hiszi, hogy olyan rendszert szemlél, amelynek maga is részese, valójában csak önmagát szemléli. Vagyis egy konkrét, avagy az általános ember magát meg nem ismerheti, de szemlélheti. Ha az ontológiai értelemben felfogott megismerést, és a szemlélődést bármely olyan rendszer viszonylatában, amelynek egy konkrét, és az általános ember a részesei (természetesen csak ilyen rendszerek léteznek) ki is zártuk, még mindig marad némi lehetőség a fenomenológiai és az episztemológiai vizsgálódásra. Ebben az értelemben tehát, amikor egy konkrét embert, vagy az általános embert szemlélem, születhetnek szemléletem tárgyáról bizonyos benyomásaim, és támadhatnak vele kapcsolatos felismeréseim. Azonban nem lehetek ezekben még csak a praktikum szintjén sem bizonyos. Kizárt, hogy akár csak fenomenológiai és episztemológiai értelemben vett megismerési kísérletem is eredménnyel járjon.
Ugyanakkor lehetséges, következéskép kötelesség is a szemlélés, sőt, a helyes szemlélés. A helyes szemlélés alapja a lemondás az abszolút, illetve a konvencionális megismerés lehetségességéről. Egy konkrét, vagy az általános embert tehát konvencionális értelemben szemlélhetek helyesen, megadva neki is és magamnak is a teljes szabadságot, amely a megismerhetőség hiányából eredeztethető. Midőn egy nagyobb rendszer, amelynek részesei vagyunk konvencionális megismerésére törekszünk, számos tényt, adatot, megállapítást szerezhetünk, amelyek nyomán javaslatokat, sőt, törvényeket fogalmazhatunk meg. Ez az ember esetében lehetetlen. A nagy rendszer esetében tehát, ha az ontológiai értelemben vett megismerésre nem, de az episztemilógiai értelemben vett megismerésre, igen is lehetőségem van. Az azonban, hogy a nagy rendszert, melynek részese az ember, akárcsak a konvenciók szintjén is kielégítően megismerjem, kizárt. Mindezeknek kínos következményei vannak a természet helyes szemlélésére nézve.
Mármost előadódik e olyas rendszer, amelynek egy konkrét ember, vagy az általános ember a része? Hiszen eddig csak feltettük ezt, de meg nem engedtük. Hogyne! Lényegében csak ilyen rendszerek adódnak elő. Olyan rendszerek, amelynek egy konkrét ember, avagy az általános ember nem a részese, csupán elgondolhatóak, a gondolkodás azon eszközeivel, amelyek maguk is nagy, az embert is magukba foglaló rendszerek részletei, ráadásul szükségszerűen szűkösebbek is azoknál a rendszereknél, amelynek egy konkrét ember, illetve az általános ember feltétlenül, és szükségesen a részese.
A nagyobb, embertelen rendszerek elképzelhetetlenek. Ontológia lét, kizárva. Fenomenológia működés, kizárva. Episztemológia vonatkozhat, ontológiára fenomenológiára, önmagára, vagy csak a konvencionális tudásra. A nyelv bőségesebb, mint bármi, amire vonatkoztatják, és mégis képtelenség a segítségével bármely csekély jelentést is feltárni. A nyelv is olyan rendszer, amelynek az ember csupán a részese. S e részességgel (részegséggel) konstruálna? A nyelv, amelyet a konkrét emberre szabtak, túlságosan bőséges holmi, hova (?)tovább(?) szükségszerűen csetlik botlik benne, míg a nyelv amelyet az általános emberre szabtak, túlságosan szűkös (el)viselet, hát szorong abban, alig kapva levegőt.
A tér, és az idő, csak az ember, és a természet viszonyának szinonimája. Történelemfilozófiai vagy vallásfilozófiai keretek között vizsgálandó. E két vizsgálódás valószínűleg kizárja egymást. Ha a vizsgálódás keretei között elfogadom a történelmet, akkor tagadom a vallást. Ha a vallást fogadom el, akkor negligálom a történelmet. A történelmi gondolkodás középpontjában a változások szemlélése áll, a történelemfilozófiát pedig a változás milyensége és hogyan-ja érdekli. A vallásos gondolkodás témája az állandóság felismerése, a vallásfilozófia feladata pedig az, hogy meghatározza az állandóság önazonosságát. Ez még a történeti istenkinyilatkoztatás vallásai esetén is így áll. Ezért nem lehet Isten, a történelem ura. Előadódhat, hogy egy vallásfilozófia megtagadja önnön programját? Igen, jelesül a buddhizmusban, ahol is kezdetektől két bölcseleti áramlat kígyózik egymás mellet, egy lételméleti és egy ismeretelméleti, mely utóbbi végérvényesen elhatárolódik bármely lételméleti doktrína megállapításától. Fordítva is megeshet ez? Nehéz elhinni, hogy a történelmi vizsgálódás, mint tudományos eljárás esetén ez megessen, hacsak nem gondolunk a történelem periódusainak meghatározására. Mindig valamely vallás határozza meg az idő szemléletét. Ha az istenség egyszer nyilvánította ki magát a maga teljességében, ahogyan az a kereszténység esetében történt, vagy főleg utoljára, ahogyan azt az iszlám hagyományok rögzítik, akkor a történelem, amely a változót volna hivatott szemlélni, az állandó és mozdulatlan körül forog kényszeresen. Avagy az időt, az időtlennek, az időben való megjelenése osztja értéktelen, és értékes szakaszokra, Isten előttiekre, és Isten utániakra. Bár meg kell jegyezzük, hogy az Isten előtti időszakok sem Isten nélküliek, amennyiben az önmagát késve kinyilvánító Isten által, visszahatóan okozottak. Ha az istenség többször is megnyilvánul, mint például a sintóban, vagy nagyobb léptékben, a hinduizmusban, akkor a történelem minden isteni megnyilvánulással újra kezdődik, azaz sohasem kezdődik el ténylegesen, de számtalanszor lehetségesen.
Mármost változatos-e az emberi kultúra az időben, a történelmi korszakokon keresztül, illetve a térben, földrajzi területenként, avagy sem? Mert ha változatos, akkor felmerül a kérdés, hogy gyökeresen más feltéttelek között fennálló, és magamagát eltérő identitással meghatározó kultúrák egyáltalán megérthetik - e egymást? Sőt, a kultúra vizsgálatának bármely előadódó módszertanát egységesen lehet-e alkalmazni, avagy sem. Nyilván a nyugati társadalomtudományok módszertanát nem lehet egységes kiindulási alapnak tekinteni, hiszen eme módszertan is egy sajátos kultúra produktumaként létezik, és bármely megállapításának csak az anya-kultúra szempontjából lehet relevanciája. A történelem szemléletére is igaz ez. Először is, mi a történelem? Az, ami elmúlt. Vagy az, ami még hat. Ha az előbbi, akkor azt értelmetlen, sőt lehetetlen vizsgálni, hiszen megállapításaimat most teszem róla, és semmi sem biztosít róla, hogy eljárásom nem önkényes és ideológiaspecifikus. Jellemző példa erre, hogy az emberi őstörténet vizsgálatánál a darwini ideológia éktelenkedik, lényegében megmagyarázhatatlan módon. Nem szokatlan eljárás persze, hiszen ismeretes a keresztény történelemszemlélet is. Arról a mulatságos és filozófiailag tökéletesen egyenlő helyzetről nem is beszélve, amikor a biológiai eredet mítosz helyére, a teremtés koncepcióját biggyesztik. A rettenetesen kényelmes és lapos eljárásokról, amelyet hanyag szellemű ifjak remekelnek, amikor is közös, következésképpen ködös nevezőre óhajtják hozni eme két koncepciót, mindenki csendben emlékezzék meg magában.
Az Ember a Természetből származott el (vallási öntudatlanság), és foglalt helyet az Istenben (vallási öntudatra ébredés). /Természetesen az előbbi mondat nem darwinista értelemben veendő/. Az Isten az Emberből származott el (kivetítés), és foglalt helyet a Természetben (mágikus, mitikus vallásosság). Aztán az Isten elszármazott a Természetből (kiemelés), és helyet foglalt az Emberben (axiális vallások). Az Ember az Istenből származott el (magára maradás, kiűzetés), és foglalt helyet a Természetben (materializmus). A Természet az Emberből származott el(a természet humanizálása), és foglalt helyet az Istenben (ökológia, legújabb testamentum, Isten totális megnyilatkozása)
A természet helyes módon kivitelezett szemlélése, és a természettel való gyakorlati bánásmód, nem egyéb, mint Isten helyes szemlélése, és az Istenhez való gyakorlati viszony. Isten helyes szemlélése, és a hozzávaló helyes viszony pedig nem egyéb, mint az ember helyes szemlélése, és az embertársaink felé mutatott helyes viszonyulás, amely pedig szigorúan etikai. Így a jó, és a rossz tudása, azaz az értékracionalitás felette állt, áll, és szükséges, hogy mindenkor felette álljon bárminő, velejéig bornírt célracionalitásnak. Mindez azt jelenti, ahogyan és amiképpen a természettel bánnunk, azonképpen bánnunk embertársainkkal és fordítva, mivel minden, a természetre vonatkozó tettünknek embertársainkra vonatkozó következménye van, és mert minden az embertársunkra vonatkozó tettünknek a természetre vonatkozó következménye van, ezért az ember és a természet viszonyának szemlélete és gyakorlata, csak és kizárólag egyféle lehet, szigorúan etikai, azaz értékracionális, ezáltal pedig isteni, valamint a célracionalitás soha nem lehet egyéb, mint vaskos erkölcstelenség mellyel sem embertársainkhoz, sem a természethez nem ildomos közelíteni, ha csak nem akarunk becstelen, azaz bölcstelen, végleg pedig Istentelen alak színében föltűnni.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
