NAPLÓK: Ami van Legutóbbi olvasó: 2025-07-03 04:24 Összes olvasás: 27767| 19. | [tulajdonos]: Ima | 2007-03-23 11:50 | Nekem köszönheted, hogy élsz,
s nélküled nem adnék életet neked.
Köszönöm hát, hogy ösvénybe simulsz,
ha lépek, hogy légbe fonódsz, körül lebegsz,
míg emelem fejem, s mellém ülsz csöndesen,
kóstolod az ételt, s fújod is lelkesen velem,
mikor a forró kanalat kérő gyerekszájhoz emelem.
Te hullajtod megrendítő ívben ablakom előtt
a levelet, hajamba kapaszkodó ágakon te
pattintod a rügyet. Kócollak, kifészülsz.
Eljöttél ide is értem. Pincebogarak fölé
hajolva figyelsz szótalan, velem.
Teremtesz, s teremtelek. | |
| 18. | [tulajdonos]: Gyereket | 2007-03-21 17:20 | Gyereket kellett volna csinálnod nekem.
Azon az egyszerű módon, ahogy nagyapám
tette nagyanyámmal, szántóföld szélen,
olyan természetességgel, ahogy a kapát
verte mindig pontosan ugyanazzal az erővel
a kukorica kemény fölldjébe, közönyös
vidám, perzselő napsütésben.
Miért oly bonyolult eljutnod neked
a kapanyéltől mezsgyeszélre, ahol
szoknyám alá bújnak a fekete hangyák?
Hova tűnt a mindig vigyorgó nap
szárnyas közönye, amibe még
belefért az élet, s így az új élet is? | |
| 17. | [tulajdonos]: (Me)Se | 2007-03-21 17:03 | Elhibáztam, kőszoborrá lettem,
pontosabb, ha a szobrot elfelejtem,
csak kő, sőt mi benne leginkább
megnevezhetetlen: csak anyaga
annak, mit kőnek lát a szellem.
Miből állhat, kérdi tudós szemmel
értő figyelemmel, s bukik mind
beljebb, mélyebbre bennem.
Soha sincs vége a puszta létnek.
S bár apróra szedhetnének,
nem talál rám soha, mi élet,
se szándék, se szív, se vétek. | |
| 16. | [tulajdonos]: Bocsáss meg nekem! | 2007-03-21 07:22 | Fölborzolódtak a fűszálak.
Magzattá lettél csípő-
csontjaim között, ikrekként
forogtunk medencém
mélyén, s a mező is
odakéretőzött, mert
a születő otthon első-
sorban a mező temploma,
az oltárképen a misztérium,
ahogy eggyé lesz két alak,
csillaggá, nappá, fénnyé,
a verbalitás ízlése szerint.
Dolgom, hogy ismerjem
a szellemet a szerelemben,
dolgom, hogy megtanítsalak.
A munka áll, inaséveimet
követi kóborlás, nyakamban
NEM FELELT MEG tábla,
mesterem arcélére ül
a hajnali harmat. El-
vesztettem helyem, egyetlen
tulajdonom a rám akasztott
írás. A szembejövők
tekintete tovább olvas engem
egészen a hasam alá.
"Dologtalan alsóvilág
szörnye, hová kóborolsz?"
Dologtalan, választalan,
mező földjébe ásom magam.
Parasztok jönnek, bólogatnak.
Félrehajtott fejjel nézik
a szabályos köralakban
kiporlott fűszálakat.
"Ufó." - bólintanak.
Fogalomtalan nem-
létbe pecsételődöm.
Csípőcsontjaim között
két fekete üszög, magzati
ívbe köréjük tekeredem.
Végezetlen dolgaimmal,
meleg nyelvével kör-
benyalogat, befogad,
megemészt a föld.
Bocsáss meg nekem! | |
| 15. | [tulajdonos]: Angyallá! | 2007-03-20 18:49 | | Tükörnek lenni a legszebb lét. Tükrök vagyunk. Varázstükröm nekem egy volt mióta élek. Én válaztottam őt, vagy rámszabatott, nem tudom. Egy szörny néz vissza rám. A gyerekkori arc helyett varangyosbéka néz rám a régi albumból. Soha nem léteztem. Vagy csak egy hajszálon múlt, hogy tündérré legyek? Angyallá! S most itt ülök tükröm előtt, nagy zöldes, ragyás elpacásodott gonoszság. Valaha szőke voltam. | |
| 14. | [tulajdonos]: Jobb lenne | 2007-03-20 18:08 | | Ami van, betegség. Azt mondták. Jobb lenne a halál. | |
| 13. | [tulajdonos]: őoehnőajg | 2007-03-20 17:47 | | Láttam egy kivégzést. Mondjátok meg, hogyan vagyunk képesek élni tovább, ha láttunk egy kivégzést. Botrány! Botrány az a közöny, amivel létezni kell, hogy létezni lehessen. Ahogy írod például: "Nincsen nyugtom az éjjeli zajtól. / Nincsn nyugtom, az álmom igéz:" (László Noémi, A szorongás vége), vagy "az ernyedés: az én orgazmusom, mert ekkor emlékezem legtisztábban arra" (Kozma Ferenc, Mikor eperízben levitálok), vagy bármely kiragadott részlet, amiben álmom, én, harapok, vagy éppen nevetek. Botrány. Vagy csak ostobaság. Ma egyenes élő adásban halnak emberek. Ugyan milyen jogosultsága van milliárd tüdőnek eztán önkéntelen ritmust járni tovább. Talán Marno. Talán, ahogy ő, talán. Botrány, hogy élsz, ha láttál egy kivégzést. Milyen fura, hogy látnod kell hozzá. Ezért is van a népmesékben oly sok bolyongás. S ezért a mesében. De ha láttál kivégzést, le minden tündérrel, boszorkánnyal. Ott már nem segít semmi Óperencia. Ujjgyakorlat vakon: nőknbaohd.ő. | |
| 12. | [tulajdonos]: Zsákmány | 2007-03-20 17:29 | | Egy fekete zsák alján, hol meleg van és fázom, fölöttem egyre szorosabb a zsineg a szájon, a zsákén, mi másén, mi én magam vagyok kifordulva magamból bezsákozódom, s míg a zsákszövet véresre dörzsöli hátam, fenekem, arcom, vállon veregetem magam: álmodsz, öreg, nyugi! A zsineg meg tekeredik csak, tekeredik a száj körül. Fojtó kígyó a sors, pfúj!, azon a maradék lyukon, nem engedhetsz ki több ilyen meggondolatlan szót. Mint utolsót. Csak zsákolj és zsákozódj csendesen. Ott vagyok, látod? Kicsit megrogyva, mert bő vagyok magamnak. Csak a zsineg, az már teljesen megszorult. Zsákmány. | |
| 11. | [tulajdonos]: Esély | 2007-03-20 17:15 | Ne köszönj, rám se nézz. Ne is tudd, hogy nézhetnél, mert van kire. Ne is tudd, s azt, hogy ki, se aki. Úgy én nem leszek. Legegyszerűbb halál a tagadás. Megtagadni. Ez az igazi földeríthetetlen szál. A legfondorlatosabb bűnügy, mi létezik. Enyhe félfordulat, másfelé tévedő tekintet, alig rezdülés, talán csak a tűdő tágul még... s megtörténik az évszázad bűnügye.
S mégis én vagyok a hatalmasabb. Mert én halok. Puha húsom én tartom oda az élnek, puha lényem lassan áthajol, át a soha nem látott íven túlra. Mert én akarom. Én, az áldozat, én vagyok a tettes!
S most, hogy látom, innen a vászon mögül, már nincs visszút. A érettségi egyben záróvizsga is. Megöregszem. Ahogy nyári délutánon öregszik a napszítta bádogvödör. Peremén csöndes történetet ír a rozsda.
Soha ne nyúlj gondolkodás nélkül a napszítta bádogvödörért. Ő már nem tiéd. Hajolva tiszteld, s csoda lassan életre kel. Mesél. Csak te ne szólj többé. Soha. | |
| 10. | [tulajdonos]: Átléptem | 2007-03-20 16:52 | Átléptem. Nincs iszonytatóbb, mint innen nézni, akár mozivászon mögött ülni, s tudni a vetítés nem neked, nem tiéd, s azok ott a bársonyszékekből soha nem láthatnak téged.
Átléptem. S itt, hol vörös varangyok kidülledt szemei, mint igazgyöngy fénylenek, helyi szokás, s ez a helyi csillag is. A fény. Az infravörös kép ilyen soha életre nem kelő.
Átléptem. Nem jön utánam senki. A határról még visszanyújtottam fagyott kezem, kértem őt, csak nézzen rám. De nem volt rá idő. Nem volt megfelelő az alkalom. Befogadott mindenek negatívja, a hasadás. Ez az a világ, ahol a félelemnek már semmi értelme. Ha tudnák azok a gyávák odaát, milyen boldogság félni, milyen öröm rettegni, hogy elveszünk, hogy kiderül a titkunk, hogy a tető a fejünk fölül, hopp! elröpül, milyen káprázatos ajádnék fájni és félni a fájdalomtól. Ha tudnák!
Átléptem. Tömör nonverbális fekete létezés. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
