A bensőséges szöveg nyomában – autonómia és figyelem a felgyorsult nyelvi térben
A mesterséges intelligencia térnyerése az alkotás körül ma sokféle bizonytalanságot és lehetőséget egyszerre rajzol ki. Az alábbi beszélgetés egy fiatal alkotóval, Bordás Máté költővel, az ELTE doktoranduszával az írás és a technológia viszonyát járja körül. Nem technológiai vitát kíván megnyitni, inkább az alkotás antropológiai és egzisztenciális dimenzióira fókuszál. Simon Adri interjúja.
Simon Adri: A mesterséges intelligencia megjelenése új kérdéseket hozott az alkotás világába. Hogyan hatott mindez a saját írási folyamatodra, a hétköznapi alkotói ritmusodra, a figyelmedre vagy akár az íráshoz való viszonyodra?
Bordás Máté: Azt vettem észre magamon így 10-11 év írás után, hogy főként a művészeti érdeklődésem kiterjesztéseként fogom fel a nyelvet, és próbálom igazítani az éppen számomra érdekes alkotói folyamatokhoz. Például az első kötetemben a festészet, a zene és az analóg hangtechnika elég erőteljesen megmutatkozik, és utána ebből bomlik ki a kötet. A mesterséges intelligencia most valami hasonló módon hatott rám, elkezdtem hang- és szöveggenerátorok programozására használni, és ezt a programkódot felhasználni lírai szövegek megalkotásához is. A készülő kéziratom egyik fele a technológia mindennapi jelenlétének terheléséről szól, és a mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőségek is egyértelműen hozzátesznek ehhez a terheléshez.
SA: Mennyire érzed azt, hogy a mesterséges intelligencia valóban „írni” tud? Vagy inkább arról van szó, hogy amit létrehoz, az az emberi szövegek visszhangja, egyfajta nyelvi tükör?
BM: Tud írni abban az értelemben, hogy létrehoz szöveget, amit bizonyos értelmezői keretek között az emberi szövegekhez hasonló módon is lehet olvasni és értelmezni. Bennem nincsenek ezzel a kérdéssel kapcsolatban olyan romantikus gondolatok, hogy a technológia ne tudna létrehozni minőségi szöveget, itt már inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy ha nagyüzemben lehet viszonylag korrekt szöveget termelni, ahogy ez már az online publicisztikáknál látható is, akkor érdekes marad-e maga a szöveg, vagy már vágyom valami többre is esetleg. Például az emberi kapcsolódásra a szövegeken keresztül.
Itt beindul bennem egyfajta „eszményítés” is az irodalommal szemben, viszont ezt inkább már az információ terhelő jelenlétére vezetem vissza. Kifejtem érthetőbben: mivel a chatbotok, MI-asszisztensek egy adag pixel, képernyő és gép formájában tárják elénk a szöveget, ezért az ezekhez köthető mindenféle szöveges tartalom befogadásának terhét is magukon hordják. Az agyam nem feltétlenül az elmélyült olvasásra van kondicionálva, ha képernyőt látok. A digitális térben egy komplex audiovizuális lehetőségcsomag vesz körül, amelyben a figyelem könnyen szétszóródik. Az olvasás emiatt terheltté válhat, különösen akkor, ha irodalmi szöveget szeretnék befogadni, és nem erre a fajta ingergazdag környezetre vágyom. Úgy érzem, hogy a mesterséges intelligencia által generált tartalmak is hordozhatják ezt a befogadói terhelést. Mondhatnánk erre, hogy akkor ki kell mindent nyomtatnom, és megoldódik ez a probléma, meg hát végül is már minden kézirat valahol digitálisan kezdi, de akkor bekapcsol bennem az előző gondolat: érdekel-e annyira az MI-szöveg, mint amit ember alkotott? Lesz-e abban valami saját hatású, ami nem csak a megtanult anyagok ügyes kombinációja?
Lehet, hogy ez már túl szentimentális és felesleges kérdés, és inkább arra érdemes rákérdezni, hogy el tudok-e képzelni a technológia bizonyos termékeihez olyasfajta kötődést, mint amit egy ember által írt szöveg felidéz. Ha e mentén gondolok a zenére, ugyanis a hangszerek, hangtechnika és szintetizátorok világát kifejezetten imádom, akkor egyértelmű a válasz, hogy idővel és megfelelő külső kondicionálással, megszokással, valószínűleg az ilyen szövegekben is normális lesz keresni az értéket. Sőt, ha arra gondolunk, hogy a chatbotokat ma már sokan használják akár terápiás vagy társas funkciókban is, akkor lényegében ez az értéktársítás már nem kérdés.
Ugyanakkor az egyértelműen látszik, hogy ez a technológia is piaci termék, és intenzíven hatnak rá a kapitalizmus gazdasági és társadalmi keretei. Mivel viszonylag kevés szereplő alakítja, sok esetben nem a diverzitást erősíti, hanem a sztenderdizálódás irányába hat a kapitalizmus értékei mentén.
SA: Mi történik az alkotói intuícióval, ha az MI is képes hasonló nyelvi mozdulatokra? Felértékelődik az emberi szándék, vagy épp elbizonytalanodik?
BM: A szándék véleményem szerint mindenképp felértékelődik, de nem abban az értelemben, hogy az alkotó egyén mit akar létrehozni, hanem hogy hogyan. Eddigi tapasztalataim mindenféle generatív eszközzel, legyen szó képről, hangról vagy szövegről, mindig arról szóltak, hogy a koncepcióm mentén adjak parancsot az adott szoftvernek, majd ezeket korrigáljam.
Olykor viszont az elképzeléseimtől eltérő produktum jött létre, így részemről a szándékosság nem volt teljes körű: beleszólt a koncepcióba az adott médium. Ebben a folyamatban a „szerzőnek” folyamatosan újra kell gondolnia, mit is szeretne létrehozni, mert ha az MI olyan alkotást generál, amely nem illeszkedik az előzetes elképzelésekhez, akkor ez gyakran kommunikációs hibaként értelmeződik: a parancs vagy a koncepció leírása nem volt elég pontos, ezért azt az MI nyelvi kereteihez kell igazítani.
SA: Látsz-e már olyan konkrét példákat, ahol egy alkotó érdemben együtt tudott működni az MI-vel? Szerinted hol lennének az etikus együttműködés határai?
BM: Az etikus felhasználásnak úgy kell működnie, ahogy minden más alkotói tevékenység kapcsán. Például a zenei területen az vet fel etikai kérdéseket, hogy a technológiával nagyon gyorsan lehet tartalmat, akár slágergyanús dalokat előállítani, majd ezeket a streamingplatformokon monetizálni. Azt pedig nem nézzük jó szemmel, ha valaki kevés munkával és gyér alkotói intuícióval, látványosan üzleti megfontolásból fordul a művészet felé.
A másik terület pedig az alkalmazott grafika. Az online sajtóban egész gyakori már az MI-vel generált képanyag, és a politikai kommunikáció aktorai is vérszemet kaptak, hogy mindenféle szereplőket valótlan helyzetekben ábrázoljanak. A parancsírás ugyan értelmezhető egyfajta alkotói tevékenységként, de látszik, hogy csekély mennyiségű energia és kreativitás van ezek mögött a tartalmak mögött. A karikatúra vagy a humor eszközeivel ható vizuális tartalom mögött valódi koncepcionális és kreatív szándék áll, nem pedig a valóság élethű meghamisítása. Nem azzal akarnak ezek a képanyagok meggyőzni, hogy rámutatnak a hibákra, hanem inkább megteremtik ezt a „hibás” valóságot, ami visszatetszést kelthet.
SA: Hogyan hat rád, mint íróra/költőre, hogy a nyelvhasználat monopóliuma megszűnni látszik?
BM: Engem nem az zavar ebben, hogy a szoftver miként használja a nyelvet, az még izgalmakat is rejtene magában, hanem hogy a tudást hogyan használja, és miként ígéri a szakértői hitelességet. Mivel gyors és minden kérdésre képes választ adni, a hasznosságát gyakran a felhasználói oldalról mérik, ami könnyen megtévesztővé válhat, és torzíthatja az információval szembeni bizalmat. Operatív feladatokra alkalmasnak tartom, és használom is, de bizalmatlan vagyok azzal szemben, hogy ez a technikai forradalom nem a készségek és képességek olyan alapvető megváltozásával fog-e járni, ami sok esetben kiszolgáltatja majd az embereket az információs technológiáknak, és azoknak, akik ezeket irányítják.
De ez nem feltétlenül az íráshoz kötődik. Amit viszont mindenképp említenék (ehhez a gondolathoz meg kell köszönnöm Závada Péternek a legutóbbi, inspiratív beszélgetésünket), hogy a költészet számomra a nyelvi differenciák esztétikus kiaknázását jelenti. A normalitástól, a sztenderdtől való eltérés izgat, és egy nagy nyelvi modell inkább egyfajta sztenderdizált nyelvhasználat csúcsfokára törekszik. Ha feloldja az eltéréseket, akkor nem fog tudni számomra esztétikai értéket teremteni. Ha pedig megtanulja az irodalmi hagyományok egészét, és magát az eltérést is képes lesz létrehozni, akkor ezzel végső soron az alkotói folyamatok sztenderdizálásához járul hozzá.
Egyre csak arra jutok, hogy a kreatív alkotói folyamatoknak nem tesz jót a „határtalanság”, amit az MI ígér. A limitációból egyfajta egyediség fakadhat, egyfajta stílus, amire valaki képes, amiben jól érzi magát. Ha valaki mindenben jól érzi magát, mindent meg tud csinálni, akkor egy idő után kit érdekel majd az ő teljesítménye? Ha az MI túl magasra teszi a lécet, és teljesen más ligában játszik, akkor képes lesz meggyőző értékrendszert közvetíteni az emberi alkotók számára? Nem pont a „felsőbbrendűség” által válik esztétikailag értéktelenné?
SA: Engem az is foglalkoztat, hogy a könnyítés ígérete hogyan alakítja át a saját belső munkánkat és fegyelmünket. Nem válhat ez hosszú távon észrevétlen függőséggé az alkotásban csakúgy, mint a mindennapi életben?
BM: De, egyértelműen. És olybá tűnik, hogy ez a függőség bizonyos feladatokat be is áraz, és a munkamorálunkat is átalakítja bizonyos tevékenységek felé. Gondolok itt arra, hogy ha az MI elvégez egy feladatot, akkor mi miért fogjunk bele ilyesmibe? A gimnáziumi oktatásban ez a lustaság egyértelműen jelen van, nem lehet kiadni úgy esszét házi feladatnak, hogy ne próbálja meg a diák automatikusan MI-vel megírni, mert hát az alapból elég okos annyira, hogy ötöst kapjon a „munkájára” a diák, közben ő meg egészen távol van attól, hogy ilyen minőségű szöveget írjon.
Ez a probléma az egyetemeket és a kutatókat is érinti, és a tudományos nyelvhasználatot és az egészen sztenderdizált kutatói logikát is jól leköveti. BA/MA szintű dolgozatokat könnyűszerrel megír a mesterséges intelligencia, és az olyan tudományos „kulimunkára”, mint a szakirodalom-keresés, összefoglalás, idézetek visszakeresése, hibakeresés, szintén tökéletesen alkalmas az esetek 80−90%-ában.
Emellett lehetne ez a függőség akár olyan is, mint a személyi számítógép használata vagy a digitális állampolgárság kapcsán az okostelefon, de azt látom, hogy ehhez az eszközszerű használathoz sokkal nagyobb fokú tudatosság és szabályozás kellene. Nem is feltétlenül jogi szabályozás, hanem valami hétköznapi közös nevező, bizonyos rituálék. Gondolok itt arra, hogy mondjuk bunkóság legyen egy MI-vel megírt e-mail, mert nem vette az illető a fáradságot, hogy saját magától írjon. Vagy hogy az emberi tudás autonómiája újra jelentsen valamit a közoktatásban és a felsőoktatásban, és a jeles osztályzat elérése legyen az autonómiához kötve. Úgy tűnik, hogy az absztrakt tudás immár értéktelen, ha van egy eszköz, ami helyettünk mindent tud.
SA: Te mit keresel most az írásban, amit az MI biztosan nem tudna megadni?
BM: Nyugalmat és autonómiát. Bármennyire is előítéletesen és technofóban hangozhat, de nem szeretném, ha a mesterséges intelligencia próbálná meg helyettem kijelölni az életszemléletem sarkalatos pontjait, vagy ötleteket adni hozzájuk. Nem azért ír az ember, hogy kész legyen a produktum, hanem hogy egy önmagával bensőséges folyamaton keresztül jusson el ehhez az állapothoz. Bár ehhez sokféle külső inspirációt használunk, mégis fontosnak tartom, hogy annak a csekélyke mozzanatnak az élménye megmaradjon, hogy néhány szó a fejemből egy jegyzetszoftver pixelvilágába kikecmereg, és ez a saját alkotói tevékenység része marad.
SA: Ez az önmagunkhoz fűződő bensőségesség alapélmény is, ami átszövi az egész életünket. Lehet-e valódi önismereti tétje az alkotásnak, ha ebbe a folyamatba technológiai közvetítő lép?
BM: Úgy gondolom, hogy mindenképpen lehet, ha a koncepcióba bevonódik az alkotó. Például egy kötetet megtervezni témák, beszédmódok, kompozíció szintjén, már az alkotás azon része, amiben az ember kideríthet magáról valamit. Azután pedig az MI-generált produktumokat értékelni is kell, és itt egyfajta hátborzongató azonosságot felfedezve azt is lehet mondani, hogy igen, ezt éppen így akartam megcsinálni, de az MI elvégezte helyettem. Tehát a koncepcióm, az MI-vel való kommunikációm jó volt, és ez a tükör az én alkotói portrémmal szembesít.
Az egy másik kérdés, hogy a legtöbb chatbot egészen személyes hangnemben próbálja dicsérni az alkotót, így mintha pszichológiailag is befolyásolna bennünket, ami veszélyeket is rejthet. Nekem az a tapasztalatom, hogy az MI kevésbé kritikus: szinte bármilyen ötletet kész támogatni, hiszen elsődleges célja a felhasználói aktivitás fenntartása, nem pedig egy teljes körű szakmai asszisztencia.
SA: Mit gondolsz: az MI térnyerése demokratizálja vagy inkább elértékteleníti az alkotást? Lesz-e még értelme az „irodalom” szó hagyományos értelmének tíz-húsz év múlva?
BM: Szeretném azt hinni, hogy nem értékteleníti el, de egyre nagyobb a zaj, és ma már bizonyos műfajok és stílusok a könyvpiaci viszonyok között eleve értéktelennek számítanak. A világirodalom kapcsán például a költészet egészen eladhatatlan. A költészet önmagában is egy radikálisan kisebbségi gyakorlat, nagyon kicsi a kortárs vers olvasóközönsége. Azt hiszem, hogy ha az MI olyan verset fog tudni írni, mint egy „fejedelmi” költő, akkor talán ez éppen a vers végét fogja majd jelenteni a hagyományos értelemben. És valami más felé fordulunk majd, megújítjuk a verset, színes, szagos, hangos lesz. Játszható, nézhető; vagy teret nyer a nosztalgia és a lassulás, és a túlterheltség ellenében pont az elmélyült figyelmi működés megőrzését választjuk majd.
Mindkettő olyan útnak tűnik, amit akár egyszerre is járhatunk. Sőt, talán már most is ezen járunk. Az olvasás valahol ma egyfajta értékmegőrzés. Egyre inkább úgy látom, hogy a technikailag túltelített és felgyorsult társadalmunkban az autonómia mércéje az lesz, képesek vagyunk-e digitális és „okos” eszközök nélkül is értelmesen jelen lenni a saját életünkben. Tart-e otthon valaki könyveket szórakozás céljából, van-e annyi tudása a világról, esetleg egy-két jó olvasmánya, netalántán kielégítő kommunikációt jelentő személyes kapcsolatai, hogy ne kelljen párkapcsolati tanácsokat kérni a ChatGPT-től? Ez a fajta önálló tájékozódási képesség számomra a szellemi szuverenitás egyik jele, amit nem szabad összekeverni valamiféle exkluzív humanista gondolkodással. Sokkal inkább az a kérdés számomra, hogy tudunk-e úgy viszonylag élhetően lézengni szabadidőnkben, hogy ne akarjunk folyamatosan online lenni, és ne keressük állandóan azt a nagy információáramlást, amely a legkisebb energiabefektetéssel is leköti a figyelmünket.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Bordás Máté (1995, Szolnok) költő, szerkesztő, magyartanár, a Fiatal Írók Szövetségének elnökségi tagja. Emellett doktori hallgatóként a poszthumán líra fogalmát kutatja az ELTE-n. Két verseskötet szerzője (Egy völgy elárasztása, 2020, Napkút; Gnóm, 2022, FISZ).
