|
Demény Péter |
| Egy fehér papírlap |
|
Barátok voltunk, azt hittük, mindig is barátok leszünk,
mindig is nagyokat fogunk beszélgetni,
örülünk, ha látjuk egymást,
ösztönösen elmosolyodunk, ha egymás hangját halljuk.
Éjszakákat beszélgettünk át,
hosszú borokat ittunk közben,
nevettünk, mint akik már mindent tudnak,
ha nem találtuk a dugóhúzót.
Szerettem volna a mellbimbóját nyalogatni,
de hát az ember nem nyalogatja a barátja mellbimbóját,
úgyhogy inkább hazamentem a feleségemhez,
ő meg inkább férjhez ment.
Előtte mégis megegyeztünk,
hetven év múlva találkozunk itt és itt,
behunyt szemmel megtalálnám azt a sarkot.
Volt nálunk, én is voltam náluk,
bármikor szívesen, mondtuk egymásnak,
ő is a gyermekét simogatta, meg én is,
csendben szégyenkeztünk.
Azóta nem ír, azóta én sem írok,
nagyritkán küldök csak egy-egy üres emailt,
mintha egy borítékot megcímeznék,
és belecsúsztatnék egy fehér papírlapot.
Már csak az utcasarkok élnek.
|
|
|
Publikálva: Élet és Irodalom, 2005/33.
|
|
