|
Születésem és halálom partjaira
hullámzik értelmem, ösztönöm, húsom. Én
Ádám és Éva vagyok együtt! Van villany-
-borotvám is, meg keményfényű, kék rúzsom.
A csontjaim körül pihe-puha hájfény,
opalizál bennem sok tarka sejt-elem.
Én sose hívhattam a nekem tetszőket,
hogy ” ide hamar! Gyönyörűm, ’jer’ velem!
Legyél miattam és általam most virgonc,
mint Buddha háta mögött egy kanos, víg bonc;
s érjük el a ’csúcsot’, akár a tetőket
a falra kapaszkodó, szeszélyes repkény!”
Hibás vagyok abban én is, de vastagon,
hogy az ösztöneimtől elhűlt a testem,
és mióta tudom miként szólítanak
mások, őket magamnál szebbnek festem
gondolatban, szóban, képeken. Túl dögös
hozzám minden cickós nő, és minden tökös
férfi lenéz. Széles hátat fordítanak
nekem; és röhögnek a lágy, avas tagon.
Nem szerettem senkit se magamon kívül,
erre ti, kéretlenül belém másztatok.
Lám tágasabb lettem, mint az időtlen tér,
mind elfértek bennem. Csak ne lármázzatok!
|
