|
Ma is tudom, ha kellett, tízszer tízből
nagy boldogság sült kukoricalisztből,
nem recept volt, csak anyám gondolása,
a cukros tejbe álmát szaporázta,
a három ujjbegy mérték volt a sóra,
s ráporciózva szódabikarbóna,
csak ámulóztam tétlenül körötte,
ki-bejártam közben, míg megsütötte,
és mint aki az orromnak adósa,
úgy illatult a tepsiben a prósza,
a furcsa édes íz volt az ajándék,
csak lestem, mintha karácsonyra várnék,
s ha összesárgult, ragadósra égett,
úgy ettem, mint a paraszttörökmézet,
s hogy fogínyem a földi jót is értse,
a számban mézzé édesült a vége,
még emlékszem, az csuda egy világ volt,
a tél kiszítt, a nyár meg csontig lángolt,
s bár minden ízét tartósra habzsoltam,
csak kavarog a szélfútt gyerekkorban.
|
