|
Ezek már lassú, különös halak,
Így megyünk halkan, egyre feketébb árnyak alatt.
Akit szeretünk, elhagy. Aki minket szeret, elbolyong a mezõkön,
így ülünk, egyre mélyebbe húzó könyvek felett ezen az õszön.
Ki tudja, mit rejt a mély, s a pokol, melyrõl az indiai bölcsek
sem tudnak csodákat,
ki tudja, hol van az az ágy, és a bölcsõ, hol az iszonyat meg nem
találhat...
Akire várunk, elment, akit keresünk: ismeretlen isten
neve sincs már, hiába lábalunk érte mocsarasodó vízben.
Ki tudja, hol az a ház, mit az ablakok büszkén kitárnak,
függönyeit nem húzza össze a rettegés, bútorait az árnyak.
Különös ködbe értünk, hol nem fog többé sem vágy, sem szeretet,
sem átok,
ahol nincs többé senki, aki meghallja, ha kiáltok...
Egyedül az iszonyat partján. Már egyre messzebb merülnek
a ritmust jelzõ órák,
zord és összefolyó lesz minden, amit még a szemgolyó lát.
Kigyó az út, elugrik, mielõtt megfognák még a léptek,
nincs talán egy könyv sem már, amelyik méltó módon kisérhet.
Nincsenek már hajók, megváltó bölcsõjét sem látjuk már az öbölnek...
Különös halak között utasai vagyunk a ködnek.
|
