Meghiúsult matricidium

Mire végre az iskolából hazajöttél,
temérdek sok matricát ragasztottam
kiszobám ajtajára, 12-13 éves lehettem,
ki tudja miért, lázadtam az unalom ellen, talán.

Popsztárokat, virágokat, szegfűs pártreklámot,
harsogó filmplakátot, akkori kavargó önmagam,
mindent, ami éppen csak kezem ügyébe akadt
és ragadt.

Látom magam előtt, ahogy, mint egy szemetes rétet
a mindent megbocsátó erdő, körbeveszi művemet
a hatalmas faajtó.

Nem szidtál le.

Néhány nappal, évvel, később, egy másik rohamkor, talán
kétségbeesetten, próbáltam levakarni őket,
magamról? Valamiért meggyűlöltem a zűrös, tarka,
nem is kicsit kínos össze-visszaságot.

A popsztárokat, virágokat, a szegfűs pártreklámot,
a harsogó filmplakátot, réges-régi kavargó önmagamat.
mindent, ami éppen csak kezem ügyébe akadt és ragadt
valaha.

Egyik sem jött le, az istennek sem. Megtagadták a halált.
Megszerettek engem. Egyedül csak egy gyenge hóvirág
széle. Nem tudom, milyen ragasztó volt
hátukra kenve, hogy pontosan mi ragaszkodott mihez:
a felület a matricához, vagy éppenséggel fordítva,
esetleg ők így ketten énhozzám,
hogy hol értem én véget, és hol kezdődött rajtam túl a világ?

Káromkodtam egyet és erőből, hangosan magamra csaptam az ajtóm.

Azóta már el kellett költöznöm abból a szobából,
de a faajtón középen még mindig ott van
a gyermekéért ölni induló T. Rex anya-báb, s ott az ordító,
hangtalan üvöltő feje alatt a foszforeszkáló háromszög is,

A hófehér felirattal alatta:
                                                                    vigyázz rám.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.