– Hogyan történt? – kérdezte a Romvéd Kórház ügyeletes orvosa.

– Merül a telefon – sóhajtottam. – A töltő része a fejemen kívül van. Nem tudom, mivel járok jobban, feltöltsem, vagy hagyjam lemerülni? Amikor rezeg, az kifejezetten kellemetlen.

– Hogyan történt? – kérdezte türelmetlenebbül az ügyeletes.

Felhívtam a sebészeti osztályt itt a Romvédbe, mivel édesapámat itt műtötték tegnap. A műtétet végző orvos végre odajött a telefonhoz, és szakzsargonban arról tájékoztatott:

„...laparo... belevágtam... nekró... a beleibe... statim... az életkilátásai... infaust... rosszak...”

A vonal sercegni, szakadozni kezdett. Olyan erővel szorítottam a telefont, hogy attól féltem, hogy eltörik. Nem hallottam, egyre erősebben szorítottam a fülemhez. Egy cuppanás után a hangszóró része eltűnt a fülemben.

Így sem volt tisztább, mintha kút mélyéről jött volna a hang. Pár másodperc után már nem tudtam mozdítani.

Az orvos átszellemült arccal nézte a fejemből kiálló telefont, majd a saját tenyerét. Fitymálva a falon lévő feszületre nézett.

Ekkor belépett a főnővér, és unott arccal az orvoshoz fordult:

– Doktor úr, a tegnap műtött betegét levittük a prosectióra, felszabadult egy ágy.

Az orvos rám se nézett.

– Így magát be tudjuk fektetni.