Látogatás a templomban, ahol régóta nem járt senki

Apró, magányos épület volt. Amikor beléptem, csak az ajtót láttam.
Nem tudtam, mert direkt nem lehetett tudni, mi vár rám odabent.
Valahonnan menekültem, ahol sok ember volt: hatalmas csődület.
Tüntetők. Vagy ünneplők? Igen, talán valami ünnep lehetett…

Vagy háború? Az üldözőim elől akartam elbújni valahova?
Nem tudom, csak arra emlékszem, hogy nekem kellett abba
az épületbe elsőnek belépnem, senki nem előzhetett meg,
csakis így lehettem ott egyedül, amíg a többiek, a tüntetők,
az ünneplők, vagy az üldözőim meg nem érkeztek.

Mert, hogy utolérnek, és betódulnak abba a pici épületbe,
az világos volt, de addig is egyedül akartam benne lenni.
Akkor már egyértelmű volt, hogy egy templomban járok.
Bent voltam. Rozoga lépcső vezetett fel a toronyba egy
faajtó elé. Félve nyitottam be, éreztem, hogy régóta
nem járt ott senki. Nem mertem hozzáérni semmihez.

Pókhálóktól tartottam vagy valami tapadós penésztől,
vagy… Vagy még inkább attól az ürességtől, amit odabent
kerestem, és megtaláltam. Az tűnt olyan veszélyesen
tapadósnak, mint a penész. Mi lesz, ha rám is átragad,
mint egy vírus, egy fertőző, halálos betegség?

De nem penész volt a falon, nem is pókháló, hanem egymásra
festett, színes rétegek: a felső türkizkék, alatta aranymintás
sárga vakolat. Hol az egyiket, hol a másikat láttam, mintha alá
tudnék látni a felszínnek. Az aranycirádák alatt kézzel írt szöveg.
Tudtam, hogy ott van, de amikor odanéztem, mindig kifakult.


2018. október 27.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2020-04-29 18:05:15
Utolsó módosítás ideje: 2020-04-29 21:19:28