Bohóckönnyek

Krizantém-arcú, mélykék tó virít,
szélcsend vasalja ezüst ráncait.
Nádvégre tűzött lepkeszárny virraszt,
csönded visszhangja újra felriaszt.

De hisz' messze vagy, vetetlen az ágy,
csomóba köti ereim a vágy.
Világ felkavart hamvába fagyok,
csonkig égő hárfák a hajnalok.

Szelíd mennykövön kovácsolt szavak,
lásd, elevenre marják torkomat!
Szemed tükréből néz rám a szemem,
hangod selymével kötözöm sebem.

Hajadba tűzött mindenség vakít,
ne várd az Istent, galambot vadít!
Homályból fakadt, néma táj ragyog,
árva bohóckönnyek a csillagok.

Nincsen üdvösség, nincsen irgalom,
temettem apám, azóta tudom.
Mikor a halál édes ostyavég,
jaj, úgy rohannék, rohannék eléd!

Tedd az arcomra aprócska kezed,
kőből hasított gyertyaláng az est!
Szörnyű színűre álmodott egek
dobolják vissza szívverésemet.

Fűszálpengéken sarjad a harmat,
forró arcomba vágjon az ajkad!
Pokol kórója vörös vadvirág,
keresztülvérzik rajtam a világ.

Hajaddal itasd lázas homlokom,
nagy sár az álom, magam ringatom!
Szögeknek látlak, rám dőlt keresztnek.
Mégis szeretlek! Mért is szeretlek?!

Madárka játszik dérfodros ágon,
helyette félek, helyette fázom.
S rácsodálkozva, majd büntetlenül
elnézem, ahogy messzire repül.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-12-16 13:23:44
Utolsó módosítás ideje: 2018-12-16 13:23:44