Kierkegaard fába botlik, miközben Vörösmartyval sétálna egy sírkertben

Csontos Jánosnak folyamos
és szonettregényes emlékezéssel
Uram, miféle fa, amivel áltatsz;
tán némi kétely, alig magyarázat,
s a lényegről a semminek tudása,
miáltal Hozzád konvertál az ember,
elhitetve századokat mersszel,
hogy fejlődés az életünk sajátja,
és mélyülünk a majdnem megtudásban.
Uram, tudom, a fa élet s nem élet,
határain áll a megismerésnek,
és hallgat csöndes emberkihívással,
eget-földet-mélyet összefogással.
Nekünk a gyümölcs jut, magja messzire,
eszünk és emésztünk eredetibbet –
s ugyanazt ismételjük – Édentelen.
Majdan fejünk felől az emlékezők
ültetnek még újabbat, reménykeltőt,
emlékül mindannak a nagy tudásnak,
amit a temetőszolgák elásnak.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Napútonline, 2018.01.06
Feltöltés ideje: 2018-01-06 14:34:17
Utolsó módosítás ideje: 2018-01-06 14:34:17