KASI

Te Lajos, aki a szabadság szigorát hozod,
azt hiszed, szeretnek téged? Legföljebb furcsállják
palócos hangjaid, kalapos-magázós merevséged,
nem tudják – kortársad Berzsenyi, Ady és
teljes fények – nem csupán vöröslő hajnalok,
de éji napsütések, amit csak virrasztók,
s álmodók tudnak, kiknek a szívét csavarozza
az örök holnap, asszonyok s férfiak mindig-gondja.
Kenyeret osztanál te, köszönet nélkül, egy dombról –
ez lenne a te hegyi beszéded; miközben szamarad
behajtanád egy Jeruzsálembe gazdát találni –
s közben átszerkesztenéd az üdvösséget,
amibe némi horgászás azért beleférne,
no jó, mind visszaengednénk a halakat,
mert végülis – az élők köszöntésén túl
mi dolgunk lenne, ha nem az élet.
Rigó feszít vásznat fölénk, hamarosan ugrunk,
vágyaink mellett találjuk csupasz-magunk –
és nem kérdezünk senkitől, de elviseljük
tudásunkat, akár várandós nő, a szülésig.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-05-14 00:06:45
Utolsó módosítás ideje: 2012-05-14 00:06:45