Varjú s zivatar


A városlakók sötét gondolatai éhesen turkálják a városi park avarját, némi elpotyogtatott élelem után kutatva. Sokszor láttam már ilyet: az embereknek akarva, akaratlanul eszébe jutnak bosszússágai, s úrrá lesz rajta saját rosszkedve. Ilyenkor rátör valamiféle mély, az egész lelkét rázó ősi köhögés, mintha csak valami kíméletlenül nagyot és képtelen dolgot próbálna felküzdeni nyelőcsövén, és hát valóban: hirtelen azt lehet látni, hogy kinyitja a száját és egy ébenfekete varjú röppen ki belőle, károgva és erősen csapkodva, törve az ég felé, vagy suhanva egyenesen a városi parkba, hogy csatlakozzon társaihoz.

Mennyi sötét gondolat... Máskor egyenesen azt látni, hogy sötét füst áramlik ki a kesergő fülén. Különös, kavargó hullámként ömlik és csap össze emberünk körül, majd felkúszik ez is a magasba, hogy mindenféle csúnya esőfelhőket képezzen.

Megtestesült rossz gondolataink ezek, és városunk teli van már esőfelhőkkel és károgó, a parkban tébláboló, üveg szemű varjakkal. És milyen jól egymás kezére játszanak ezek! Néha elsétálsz mellettük, és azt találod mondani nekik, hogy az élet mégis csak szép, hogy minden rendben, s folytatni a napot sohasem kár. "Kár" - mondják azok meg, s mielőtt bármit is felelhetnél, hogy meggyőzz tévedéséről egy kérlelhetetlen, ostoba madarat, nekikezd esni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-08-03 13:20:23
Utolsó módosítás ideje: 2011-08-03 13:20:23