NAPLÓK: Bara Legutóbbi olvasó: 2025-07-12 12:44 Összes olvasás: 64011| 295. | [tulajdonos]: kettősség | 2020-02-06 09:36 | Két világ küzdött s küzd még most is sokszor bennem.
A megértő, elfogadó, és a látszólag érzéketlen, kevésbé érzelmes, hogy a fájdalomba ne rokkanjak bele.
Két éves koromtól kb két-három éven át - már nem emlékszem pontosan, és nincs már akitől megkérdezzem - apai nagyszüleim, és kiváltképp egyik nagynéném nevelgetett Konyáron, amíg édesanyám súlyos műtéteken esett át, majd szanatóriumba kényszerült a tüdeje miatt.
Ez idő alatt évente csak ünnepeken engedték haza a kórházból.
Így tőle eltávolodtam, míg Annusa nagynénémhez közelebb kerültem.
Még amikor én is kórházba kerültem a szívemmel - úgy négy évesen -, sem az anyukámért kiabáltam - aki szintén kórházban volt, csak kikérezkedett meglátogatni -, hanem Annusáért.
Édesanyám füle hallatára...
Csak felnőtt koromban vallotta be, hogy mennyire fájt neki.
De soha nem éreztette sem velem, sem a nagynénémmel.
Sőt köszönte, hogy kamaszlány létére az alatt a pár év alatt olyan szeretettel vigyázott rám testvéreivel - nagynénéimmel egyetemben - , akár egy anya.
Bennem viszont ma is sajgó nyomot hagyott, hogy fájdalmat okoztam édesanyámnak.
Csak nehezen bocsátottam meg ---- magamnak.
De bocsásd meg a mi vétkeinket
Amíg néném szoknyájába bújtam
drága anyám harcban állt a kórral,
tette értem, voltam szeme fénye,
nem értettem, hogy ugyan mi végre
nincs mellettem, akit úgy imádnék,
isten adta legszebbik ajándék.
Ki ringatott - nem emlékszem arra -,
szülőanyám, mondták, az Etuska,
mégis más 'ki fejem simogatta,
nádfedeles magányom oszlatta.
Három év mi pihent gyermekvállon,
nem sejtettem, mért nem engem ápol.
Kórteremből menve visszanézett,
hogy másért sírtam, könnye előtévedt.
***
Most itt állok. Szemed hályogában
régi emlék sejlik bánat-ágyban.
Szívem hasad utolsó szavadtól:
bocsáss meg, ha nem adtam magamból.
***
Odakint a fagyos szél feléledt,
úgy tombolt, hogy csontjaimba égett,
lábam roggyant, egy pad nagyon vonzott,
fülemben, hogy ráztak egy kolompot.
***
Másnap délben kezemben az inge,
rajta vérfolt, még az is áldott dísze.
Hogy káromoltam akkor a jó istent!
...de bocsásd meg a mi vétkeinket!
*
De az önmagamnak megbocsájtás nehéznek bizonyult. Élete utolsó két évében - édesapám halála után - magunkhoz vettük édesanyámat. Ekkor már legalább tíz éve a rák különböző formáival küszködött. De sosem hagyta el magát.
Így utólag belegondolva az apró, olykor bosszantó attitűdjeit inkább saját, jövőtől való félelmem, a fizikai és lelki kifáradás növelte időnként megoldhatatlan, vagy éppen nehezen tolerálható méretűvé.
éjszakai intermezzo
a szemcseppes üveg már megint úgy robbant be a
szobába mint a bomba
röptében szinte szétroncsolta a szívében az ereket
alig hallható szuszogás követte
majd csend
megkönnyebbülhetett volna
de helyette a lelkiismeretfurdalás fészkelte be magát
valamit nem jól csinált már megint vagy kihagyta
a sötétben a nyitott szobaajtóban
álldogált az anyja
fel kellene kelned
gondolhatta
fel kellene kelnem
fel kellene vennem
gondolta
a sokadik ilyen éjszaka után
de inkább várta a jól ismert csoszogást
a fészkelődés zajait az ágyon a
megnyugtató hangokat ahogy alszik
és elfelejti a műtéteket
a sugárkezeléseket
talán apja halálát is
de már nem volt ereje kérdezni se
pedig szerette
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
