„A kétféle, igen távoli műfajt együtt kell olvasni a megismerésemhez…”
(Boldogh Dezső beszélget Szepes Erikával)
Klasszika-filológusként és vallástörténészként végeztél, az ókorból indultál… Hogyan lett ebből végül a mai magyar költészet és a kortárs versek iránti elkötelezettség?
Ókori szövegek fordításával kezdődött: először csak kíváncsiságból, mire képes a magyar nyelv, majd hobbiból, aztán már munka: a Világirodalmi Lexikon metrikai darabjainak fordításával, amelyeknek képlete mellé nem tudtunknlétező magyar műfordítást tenni. Ezek a legkülönfélébb, a magyar költészetbennem, vagy alig ismert mértékekben szólaltak meg. Ehhez társult aztán a mértékek elméleti megkülönböztetése: nem minden antik mérték „lábazó”, hanem vannak ú.n. kólonok, amelyek nagyobb egységekből és helyettesítő lehetőségek nélkül épülnek, vannak strófaversek, amelyekben a strófa egésze az ismétlődő elem, és végül vannak a kardalok, amelyek felépítéséről könyvtárakat írtak össze. A műfordítások után elkezdtem keresni (Magyar költő – magyar vers, 1990, ill. A mai magyar vers I-II-III., 1996) mit valósítottak meg ezekből a magyar költők. Az eredmény meglepő volt: a mai magyar költészet a világ majdnem minden versformájában alkotott és alkot (japán haiku, tankaill. szanszkrit ganavritta stb.)
A neved a szakmában összeforrott a verstannal, sokan a te könyveidből tanulták a költői formákat. Amikor egy verset olvasol, képes vagy tisztán az érzelmekre hagyatkozni? Vagy ha kötött művet látsz, a fejedben automatikusan elindul a tudományos elemzés is?
Ha egy vers nem hat az érzelmeimre, gondolataimra, nem tartom érdemesnek számolgatni, hány láb van benne. A versnek elsősorban esztétikailag kell hatnia.
Hatalmas esszé-életművel mögötted, honnan van benned ez a fáradhatatlan elemzői energia? Mi indítja be nálad a vágyat, hogy egy-egy költőről vagy jelenségről kismonográfiát írj? Missziónak tekinted az értékmentést a mai, gyorsan forgandó irodalmi életben?
Van egy kérdés, ami mindennél erősebben indít cselekvésre-gondolkodásra: a MIÉRT? kérdése. Ez mindenben felmerülhet: amikor gyermekeim kicsik voltak, és séta közben megláttunk egy elpúposodó betonkiemelkedést a járdán, kérdezték, mi az, miért púposodott fel. Mondtam: alatta nő és vastagodik a fa gyökere, ami úgy terebélyesedik, mint a lombkorona, és felnyomja a fölötte lévő betont. Mert „az Élet él és élni akar”.
Ez egy egyszerű miért-tel rávilágított számomra arra, hogy mindenütt ott a
költészet, csak észre kell venni. És váratlanul elérkeztünk ahhoz az Adyhoz, akit ma, magukat mértékadónak tartó irodalmárok, rangon alul értékelnek, mert olyan céljai vannak, amelyek ma nem divatosak. Nem divat a közéletiség, a történelmi igazság keresése, a minél nagyobb tömegek jólétének igénylése. És nem divatosak mindazok, akiknek költészetét ez irányítja. Őket meg kell ismertetni, méltatni, helyükre tenni. Ma úgy mondják: értékmentés. Igen, meg kell menteni az értékeinket.
Írtál kismonográfiát és elemzést Weöresről, Petri Györgyről, Kuczka Péterről vagy éppen Marsall Lászlóról. Kik voltak azok az alkotók, akik emberileg vagy szakmailag a legnagyobb hatással voltak rád? Kik azok, akiket közelebbről is ismertél, vagy a barátaidnak mondhattál? Hogyan formálták ezek a személyes találkozások a látásmódodat?
Kapcsolódik az előző kérdésre adott válaszhoz: azok az alkotók hatottak
rám, akik a fenti célokat valósították meg költészetükben. Meg azok is, akik
rácsodálkoztak a világ valamely jelenségének szépségére, és vissza tudták adni azt a szépséget, át tudták adni, és ezzel könnyítették, szebbé tették az életünket.(Kosztolányi: Őszi reggeli) Weöres Sándort nem ismertem személyesen, de oly mélyen érintette az érzésvilágomat és a gondolkodásomat, hogy végigolvastam egész életművét, és rá kellett jönnöm, milyen ádáz módon torzítják el, szelektálják ideológiai álcsoportok szerint a hatalmas opuszt.
Még monográfusai sem figyeltek kellőképpen arra, mennyire politikus költő volt 1933-tól. Weöres Babitsnak írja ekkor egy levelében, hogy irigyli, amiért tud verseket írni, mert neki csak egysorosakra futja a lélegzetéből. És egy ilyen egysorosa: „Hitler: A dermedt Föld figyelme jégcsapként lóg bajuszán.” És ezek után következnek azok a mitológiai eposzai, amelyekben az istenek a nép felszabadítására törekszenek (Gilgames 1937; Theomakhia 1938…) és végül az Inter arma kötet, amikor Weöres tudja, hogy az Inter arma silent musae közmondásossá vált szólam (Cicero Pro Milone c. művéből) tévedés, hiszen a jó költők sosem hallgattak el a vészkorszakokban, és ő is megírta élete legkeményebb háborús kötetét. Ajánlanám mindenki figyelmébe.
Petrit csak közvetve ismertem, nem volt barátság köztünk, de a verseit mindig a legnagyobban közé emeltem: megvalósította mindazt, amit én a költészettől vártam. Kuczkát jól ismertem, ha igaz, a közeljövőben jelenik meg a nagy életműválogatásom részletes tanulmányommal, amelyben nem hallgathatok az ötvenes évek tévúton járó költészetéről sem, de a szilencium éveinek fantasztikus erejű versein keresztül eljuthatok a feltámadást jelentő Út a folyóhoz kötethez ami (csak 1994-ben jelenhetett meg), majd a világban bujkáló fenyegetéseket előre megérző hallatlan erejű utolsó kötetekhez.
Marsall László nagyon jó barátom volt, de nem azért becsültem a költészetét, mert a barátom volt, hanem azért lett a barátom, mert szerettem és megértettem a verseit. Különleges költő volt, szakmájára nézve matematikus, racionális és matematikusi világlátással, ő képzelte el fordított gúlában a társadalmi rétegződést (fordított Maslow-piramis). Kérdéseidből kimaradt még Orbán Ottó, akit nemcsak volt szerencsém ismerni, de barátomnak is mondhattam; értelem, műveltség, tisztesség, megalkuvásmentesség és felbecsülhetetlen képalkotó képesség jellemezte, képek, metaforák, átvitt és konkrét értelem összefonása, és mindez az esztétikai minőség csúcsán.
Elég keményen kritizáltad az irodalomtudomány újabb, elméletcentrikus irányzatait…
Nem az elméletcentrikussággal volt mindeközben bajom, - hisz elméletek mindig voltak -, hanem azzal volt bajom, amit az elmélettel kodifikáltak: nincs szerző, csak betűhalmazok vannak, nincs értelem, csak az olvasó által ráképzelt valamiféle értelmezés, nincs közeg, amiben a mű születik, és nincs megcélzott olvasó közönség, és mindez egy olyan nyelven,amit csak a haruspexek értenek egymás kacsintásából. Ember nélküli, embertelen közegben született „elméletek”, olyan művekről, amelyek megfelelnek ezeknek az elméleteknek. Kettévált – ha nem több részre – az irodalom: a kánon (fentnevezett ítészek) által támogatott, „posztmodern kísérletekre”, és nekem - talán még más sokaknak is tetsző – nem támogatott irodalomra, realista szemléletű és/vagy realista és avantgárd szemléletű irodalomra. És feltörekvőben a mindenre fittyet hányó slam -poetry… A mai alkotók vagy ide, vagy oda csatlakoznak, hajlamuk és ideológiai irányultságuk szerint.
Hogyan látod a mai magyar lírát? Mi a véleményed a mostani alkotókról?
Nagyon sok jó költő van ma is. Kiemelném azt a Köves Istvánt, aki – nyilván nem véletlenül – nem rendelkezik díjakkal, nem tagja egyik írószövetségnek sem. Önálló gondolkodó, integer személyiség, aki kollektív jólétben gondolkodik, elítél minden kirekesztést, visszaélést, van szigorú hangja, de van érzékeny lírai hangja is.
Van egy alteregója: a cethal gyomrából (alvilág) feltámadó Jónás, és az egész világa Hieronymus Bosch képi világával rokon, egyaránt a Gyönyörök Kertjével és a Pokollal. Mindeközben minden versforma a kezében van, használja és hibátlanul használja őket. Őt tartom a mai magyar költészet egyik csúcsának. Van egy nagyon erős női vonal, Tóth Krisztinával az élen, de ide tartozik Rakovszky Zsuzsa, Takács Zsuzsa, Bánki Éva, Balla Zsófia is. A régi nagyok mellé sorolható a sajnos már elhunyt Fecske Csaba és Lászlóffy Csaba, vagy Fodor Ákos, Birtalan Ferenc is.
Sokáig szigorú tudósként, kritikusként ismertünk, aztán megjelentek az Ördöggolyó-novellásköteteid. Miért pont a kínai ördöggolyó lett az a metafora, amibe bezártad a személyes és családi emlékeket? Hogyhogy a fikcióhoz, a prózához kellett nyúlnod, hogy kibeszéld magadból a múltat…?
Az Ördöggolyó (rossz elnevezés, a Hopp Ferenc múzeum hajdani igazgatójának tévedése: a kínai mitológiában nincsenek ördögök csak démonok és sárkányok) képi megjelenítése, ha tetszik metaforája, egy különös pillanatban felismert létállapotnak. Novellát 1994-ig nem írtam – verset persze igen, mint majdnem minden fiatal – de akkor történt egy nem várt, de bekövetkezett esemény, amire belső késztetésem volt, hogy írásban reagáljak. 1994-ben édesapám már nem élt, anyám megpróbálta a régi életmódjukat tartani: ők tavasztól őszig a balatoni kertben éltek. 1994-ben anyám már egyedül. Mi itthon Pesten dolgoztunk. Egy reggel telefonhívás ébresztett: a szomszédunk tapintatosan így kezdte: - Erikám, ne ijedj meg – amitől én azonnal megijedtem. Kiderült, hogy üresen álló lakásunkba betörtek. Szerencsére anyám Balatonon volt, mert baja eshetett volna. Nem szeretnék most a betörés részleteivel foglalkozni, de a fontos a történetben, hogy a betörők felfeszítették és kinyitották apám íróasztalát, amit mi, mint az ő szentélyét, immár hat éve érintetlenül hagytunk. Számomra a megrázkódtatás ez volt, és nem a brutális betörés, hanem az, hogy szembesültem apám rejtett titkaival, közös életünk és eseményeink
olyan tanúival, amelyekre én egészen másképp emlékeztem, sőt azon csodálkoztam, hogy apám ezeket a „bagatell” dolgokat megőrizte emlékeiben és fiókjaiban. Ez a felfedezés, miszerint „én láttam valamit”, ő „úgy látta ugyanazt” keltette fel bennem a Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum gyűjteményében látott Ördöggolyó tárgy képét, melynek az a jellemzője, hogy egy nagy elefántagyarból faragott tömböt a külső héján díszítenek jellegzetes kínai motívumokkal, majd csonttörés nélkül, befelé hatolva az agyar belsejébe, díszítik ugyanazokkal a motívumokkal. Csakhogy – minthogy a méret kisebbedik – a mintázatok is kisebben lesznek, máshová kerülnek a kisebb gömbhéjon, el is marad közülük esetleg valami, a megmaradtak pedig új összefüggésekbe kerülnek. Így értettem meg, ennek a kínai allegóriának a segítségével életünk lényeges pontjait, és jutottam apám másféle megítélésének megértéséhez.
Az első Ördöggolyó kötet azért viseli az Ördöggolyó fogságában címet,
mert szembekerültem azokkal a bántásoknak érzett tilalmakkal, szigorúsággal, szeretetlenségnek érzett, igazából önromboló érzelmi gátoltsággal, amiket addig nem értettem. A második kötet címe Az Ördöggolyó ajándéka a megismerés adta felszabadulás örömét próbálja visszaadni, több a vidámság, a kedves emlék. A harmadik kötet címe: Az Ördöggolyó körülnéz kilépés saját világomból, de még belülről figyeli a külvilág eseményeit. A negyedik kötet Az Ördöggolyó környékén már teljesen kilép az Én-világból, az első felében bejárja a szűkebb pátriát, beszélget; a második felében – nehogy az olvasó kétségbeesésében kiugorjon az ablakon – egy másik világot mutat fel, a múlt világát, címe: Akik között jó volt élni: tanáraim, barátaim, példaképeim emlékképei. Az ötödik Ördöggolyó címe nagyon beszédes: Csak az Ördöggolyó világít: a szellem és a létezés sötétjében csak az én igazmondásnak tartott novelláim próbálnak világosságot teremteni. Csak így érvényesülhet a „fiat lux”.
Elhozta a prózaírás azt a fajta feloldozást, amit a tudomány esetleg nem tudott megadni?
Feloldás, kiegészítés, megmutatkozás – mindezt elhozta a novellaírás.
Tulajdonképpen magyarázat is, mert a tudományos írásaimból is – terveim szerint, és talán meg is valósítva – az a személy bontakozik ki, akit anovellák életeseményei faragtak-alkottak olyanná, amilyen lettem. Azt hiszem, a kétféle, igen távoli műfajt együtt kell olvasni a megismerésemhez, mert akkor meg lehet találni bennük az azonos pontokat, jellemvonásokat, világnézetet.
Mik a terveid a jövőre, akár szépirodalmi, vagy irodalomtudományos téren..?
Terveim? Azok többen vannak, mint amennyit meg tudnék valósítani. Elkészült az Olvassuk együtt! XI. kötete, ez annyiban különbözik a többitől, hogy ebben csak ismerőseimről, barátaimról írok. Közülük sokan már nincsenek köztünk, így az írások egy része memoárrá válik. Az Ördöggolyó történetek pedig elkezdtek önálló életet élni, az ötödik kötet és az azóta született novellák személyei közös életet kezdtek élni, tehát – úgy érzem – mintha út lenne egy lakótelepi regény felé.
