AZ ERDÕ LEGMÉLYE

A világ, amit tagadón  -  tudunk:
nagymindjárt múltba hajló hajnalunk,
számlapokon mutatók árnya és
egyre csonkább, csalódottabb Egész,

majd hangya-létet éget Délidő,
fényhidakon izzik szitakötő,
fémzümmögés, nyílnak álomszemek,
s kék réseken lepkeláng átnevet.

Az erdőben a kezdődő sötét
ahogy mélyül, szűnik a külön ég,
s a föld-éggel egyesül, fekete
szépségében félelmetes mese.

Elmosódnak lapuló levelek,
s a sóhajtás is egyre nehezebb.
Elvirágzott csillagunk, csillagom,
s bokor volt-utat tapogat, vakon.

Az erdő legmélye legigazabb:
a kőben már csak kényszer-pillanat,
fatörzs meghorzsol, vér szivárog át
ruhádon, színét rejti némaság.

Én már az erdő legmélyén vagyok.
Föld-égen elvirágzott csillagok.
A kőben kényszer, hogy gáncsolni kell.
Kérdés nincs, de a hallgatás felel.

Az erdő legmélye legigazabb,
s legszomorúbban kedves: önmagad.
Hullnak az elvirágzott csillagok.
Álomszemben álomhold fáj, ragyog,

s érted, mit búsan érteni lehet:
csillagszirom fekete pernye lett.
Még itt vannak, s már eltűntek a fák.
Voltál-e, erdő, voltál-e, világ?







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.